Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez I-II. Írta: Takáts Rózsa
Megjelent a Magyar Mezõgazdasági Múzeum Közleményei c. periodikában 1992/1994. 163 - 194. pp.

I.

Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez I.

Takáts  Rózsa

      A selyemhernyó-tenyésztés[1] kínai eredetû, több ezer éves állattenyésztési ágazat. Ismeretes, hogy a selyem már a honfog­laló magyarság elõkelõinek körében kedvelt és keresett textília volt. Az uralkodói és egyházi pompa részeként késõbb is jelentõs szerepet játszott, majd a reneszánsszal, az itáliai kapcsola­tok révén még szélesebb körben használt fényûzési cikké vált.[2] A 18. század elején a kivált­ságosak öltözetén kívül a polgárság körében is elég elterjedt ruházati alapanyagnak számított.[3] Az már kevésbé tudott, hogy e drága nyersanyag elõál­lí­tása, a selyemhernyó-tenyész­tés is régi, csaknem 300 éves múltra tekinthet vissza Magyarorszá­gon. E tradicioná­lis állatte­nyésztési ágazat napja­inkra hazánkban - a környezõ országoktól eltérõen - csupán történe­ti jelentõ­ségét õrizhet­te meg. A takarmánybázist jelentõ epreseket, az országos elosztó és begyûjtõ hálózatot felszá­mol­ták. A tenyésztés végleges megszûné­sével kiváló tu­lajdonságokkal rendelkezõ magyar selyemhernyó fajták tûn­tek el. A közel­múltban több helyen kísérletet tettek a magyar selyem­tenyésztés újrain­dítására. 

      A téma gazdag irodalma árnyalt képet rajzol e mezõgaz­dasági ágazat 1880 és 1945 közötti történetérõl. Az ezen kívül esõ korszakok - pl. a magyarországi tenyésztés 1945 utáni helyzete - már kevésbé feltártak. A dolgozat a 18. századi fénykor rövid áttekintése után, a selyemhernyó-tenyésztés múlt századi fejlõdésének egy-egy jellemzõ metszetét mutatja be, az ekkor megindult kiállítások tükré­ben. Ezek a körülmények - bár közvetlen párhuzam termé­szetesen nem vonható -, némileg hasonlítanak a mai újjászer­ve­zés kezdeti idõszakához.

      A magyar selyemtenyésztés múlt század közepi korszakát olyan személyiségek neve fémjelzi, akik a történelemformáló politikai és gazdasági eseményekben is kimagasló szerepet vállaltak. SZÉCHENYI István, KOSSUTH Lajos, WESSELÉNYI Miklós, BEZERÉDJ István hívták fel a figyelmet erre a mellékjövedelmet biztosító forrásra, melynek megfelelõ alapot nyújthat az ország 4/5-én jól termeszthetõ eperfa­kultúra. Tevékenységük eredményeként a selyemgubó termelés az 1840-es években csúcspontot ért el Magyarországon (1842-ben 479 tonna).[4] Ezt követõen zuhanásszerû hanyatlás következett be hazánkban éppúgy, mint az egész kontinensen. Oka az 1851 körül Francia- és Olaszor­szágban fellépõ veszedelmes hernyó­beteg­ség, a Nosematosis (szemcsekór) volt, mely 1857-ig egész Európában elter­jedt, és létében fenye­gette a tenyész­tést. A védekez­ési módszer (rekesz­pe­téz­tetés, mikrosz­kó­pos vizsgá­lat) francia felfedezé­sével[5], majd a szekszárdi székhe­lyû Országos Selyem­tenyésztési Felügyelõ­ség 1879-es felállításával a század végén hazánkban is újra felívelõ fejlõdés következett be. 1905-ben Magyaror­szág 1915 tonnás gubótermésével a harmadik helyre került Európában olyan klasszikus selyemter­melõ országok mögött, mint Olaszor­szág és Franciaor­szág.[6]

      Az I. világháborút követõ területelcsatolások a törzste­nyész­tõ vidékeket is érintették: az eperfa­ál­lomány a korábbi 1/4-ére apadt, s a fonodák 65 %-a, a beváltó állomások 18 %-a maradt meg csupán. A fejlesztõ intézkedé­sek 1930-ban ismét kimagasló sikerhez, 772 tonnás termésered­ményhez vezettek. Késõbb a magyarországi termelés már nem tudta megköze­líteni ezt a szintet.[7] A II. világháború is súlyos veszteségeket okozott az eperfaállományban, azonban 1947-ben a tenyész­tési idényben nevelt hernyók gubótermése már 173 560 kg-ot tett ki.[8]

      1948-tól, az újonnan alakult Selyemhernyó Tenyésztõ Nemzeti Vállalat, majd 1950-tõl a Selyemgubó Termeltetõ Szövetkezeti Vállalat 12 kirendeltségén[9] keresztül látta el a közvetlen irányítást. 1955-ben - a korábbi évekhez hasonló­an - 232 tonna selyemgubó volt a termés, melyet értékesítésig három raktár­ban tároltak (Békés­csaba, Gyõr, Tolna). A szekszárdi Selyem­termelési Kísérleti Intézet végezte a selyempete központi elõállítását és a tudományos vizsgálato­kat. A felettes hatóság a Selyemipari Igazgatóság volt, a legfelsõbb irányítás pedig a Könnyûipari Miniszté­rium feladatkörébe tartozott.[10] A Népgazdasági Tanács 164/1952. sz. rendele­te az eperfák fokozottabb ültetését írta elõ. Az epresker­teket az állami tartalékingatlanokból e célra rendelkezésre bocsátott területeken létesítették, melyek 1956 végén 1264 kh (727,432 ha), 1960-ban 2000 kh (1151 ha), 1964-ben pedig már közel 3000 kh-at (1726,5 ha) tettek ki.[11] Az eperfák faiskolai szaporí­tását, nevelését az erdõgazda­ságok végezték.[12]

      1956-ban - szervezeti átrendezés után - négy körzetben 329 tonna selyemgubót termeltek. Megalakult a Herbária Országos Gyógynövény és Selyemgubó Forgalmi Szövet­kezeti Központ, melynek Selyemtermelési Osztálya vette át az irányítást és szervezést. A beváltást a földmûvesszövetkeze­tek végezték az ország 90 helységében. A legnagyobb beváltó­helyek Tolna, Debrecen, Baja, Békéscsaba, Dombóvár voltak.[13] 1960-ban az ország településeinek kb.1/3-ában végzett tenyésztés eredmé­nye 267 tonna gubó volt.[14]

       1960-63 között mintegy ezer községben létesült 1-5 holdas epreskert. Ezeket, a közutak átépítése során kivágott útmenti eperfák pótlására ültetett kerteket, a tsz-ek terüle­téhez csatolták. A bevált régebbi eperfafajták mellett új - fõleg kínai és szovjet - nagylevelû, nemesített fajták is megjelentek. Ezek többsége 1965-ben vált lombozhatóvá.[15]       

      A Könnyûipari Minisztérium és a Mezõgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium IV-0707/1969. számú, a Herbáriá­nak szóló közös átirata 1969 õszén pontot tett a tenyész­tés végére. Igaz, 1969-ben az addig átvett gubókat még exportál­ták.[16] JE­SZENSZKY Árpád 1972-es közlése szerint két megye kivéte­lével az addig eltelt idõszak alatt felszá­mol­ták az epreskerteket is. A gyümölcsszállító fõbb közutak eperfáinak fokozatos kivágá­sát pedig nemzetközi növény-egészségügyi elõírás ajánlotta az amerikai fehér medve­lepke (helytelenül: szövõlepke, Hyphant­ria cunea) elleni küzdelem jegyében.[17] A Tolnai Selyemgyár pár évig még import nyersa­nyaggal dolgo­zott, majd leállította a természetes selyem gyártását. 1977-ben a "hõsi múlt" õrzésére a gyárban emlék­szoba létesült a magyar selyemipar gépeibõl.[18] A szomszédos és közeli államok­­­­ban viszont (Ukrajna, Üzbegisz­tán, volt Jugoszlávia területe, Románia, Bulgária, Görögor­szág, Olaszország, stb.) ezután is - máig - intenzív selyem­tenyésztés­sel, korszerû eperfakultú­rával és feldolgozó iparral talál­kozhatunk.

      1990 tavaszán újraindultak a selyemhernyó-tenyésztési próbálkozások Magyarországon. A Kisál­latte­nyészté­si Kutató Intézet lelkes munkacsoportja 1991 júliusá­ban ingyene­sen osztott ki külföldi selyemlepkék­tõl származó petét 50 (fõként Zala megyei) vállalko­zónak. 35 oldalas tájékoz­tató­juk útmutatást adott az új tenyésztõk­nek.[19] A bolgár kapcsolat­tal induló kísérlet a kezdeti lépése­ken túljutva, értéke­sítési nehézségek miatt állt le. Egyéb selyemtenyésztési vállalkozá­sokról is hallhattunk az ország különbözõ vidékein (Budapest-Érd, Erdõshát, Heves­vezekény, Szekszárd, Szolnok, Várpalota), s ezek arról ta­núskodtak, hogy ma is jelentõs az ér­deklõdés e tenyésztési ág iránt.[20]

      A másik központ, ahol jelenleg is folyik az újjászer­vezés, a Debreceni Agrártudományi Egyetem Hódmezõvásárhelyi Fõiskolai Kara. Itt 1992, majd 1993 õszén - külföldi szakem­berek bevonásával - selyemhernyó-tenyésztési konferenciát tartottak. A klimatikus viszonyoknak leginkább megfelelõ fajták tesztelését, a szaporításhoz elengedhetetlen mikrobio­lógiai vizsgálatokat végzik. A tervezett tenyésztõ hálózat koordinálásán, a szakmai tanácsadáson túl, innen látják el a vállalkozókat egészséges tenyészanyaggal (kikelt kis lárvák­kal), hibrid eperfa­cserjékkel. A megtermelt gubók osztályozás utáni beváltását is itt bizto­sítják. A selyem gombolyítását, fonását Lugoson (Lugoj, R.), szövõipari feldolgozását - szintén román együttmûködéssel - Bukarestben végzik.[21]

      A természetes anyagok keresletének világszerte észlel­hetõ ugrásszerû növekedése, a magyar gazdaság átszervezõdése (az un. "farmergazdaságok" és kisgazdaságok létrejötte, a munkanélküliség stb.), nem utolsó sorban a még mindig meglévõ kedvezõ tenyésztési adottságok (alkalmas klíma, fennmaradt és megfiatalítható epreskertek, korábbi tenyésztõk és szakértõk tapasztalatai) mind olyan tényezõk, melyek ezt az indulást támogatják.

A Bombyx mori és a Morus alba

      "A Selyem-eresztõ bogár a Hernyóknak néminemû faja. ...illik is ennek a Bogárnak nagy szorgalmatos munkáján csudál­koznunk, hogy az õ feltött fonalát miképen szövi meg... mégpedig úgy, hogy az õ selymének szálai minden öszvecsepüzõ­dés nélkül mindvégig megmaradnak".[22] MISKOLCZI Gáspár 1690-91­-­­ben írta e sorokat Egy Jeles Vadkert c. mûvében. A hagyo­mány szerint ekkor már több éve a Baranya megyei Pellérden egy olasz selyemszövõ famíliából származó betele­pült, PASSARDI János Péter "virágzó gubóte­nyésztést" folyta­tott.[23] E z volt a selyemhernyó-tenyész­­tés - bár vita­tott - elsõ megjelenése Magyarországon.[24] APÁCZAI CSERE János Magyar Encyclopaediájá­ban (1653) a termé­szet három országából az "oktalan állatok" körébe, s itt is a "földszí­nén élõk" sorába iktatja a "selyem-bogarat", az egér és a hangya után, a patkány és a vakond elé.[25]

      A Bombyx mori L.[26] a Selyemlepkék családjának legismer­tebb faja. Nevének jelentése: "az eperfa selyemlepkéje". Ma már több száz fajtája van.[27] Legrégibb háziállataink között tartjuk számon, talán még inkább háziállat-jellegû, mint a méh, mert a selyemhernyót csak az ember képes továbbt­enyész­teni, magára hagyva életképtelen.[28] A selyemhernyó fajel­nevezésében a "mori" az eperfára utal (Morus), mint kizáróla­gos táplálékára. (A Bombyx mori életcik­lusairól lásd a mellékelt 1. ábrát!)[29]

      A fejlõdési periódusok idõtartama fajtától és tartási körülményektõl függõen módosulhatnak vagy mesterségesen befolyásolhatók, de végeredményben nem sokban térnek el a 18. század végi leírás­tól: "A selyembogárnak az élete minden változásaival, a tojástól fogva haláláig nem tart tovább 8 vagy 9 heteknél. ... Minekutána öthetesek színükben szép fejérek, sárga és kékellõ csíkokkal ki vannak czifrázva, a farkukon egy kis vörös szarvok  vagyon[30]... Ekkor 4 vagy 5 nap alatt felet­tébb sokat és mohón esznek, s ez a bõ táplálás nálok tiszta selyemmé válik, mert ezután mindjárt befonják a bugába magokat. ... A kimászás után mindjárt öszvekel­nek. A nõstény valamely sötét vagy fekete posztóra, melyet avvégre a falra aggatnak, mintegy 300 vagy 400 tojást rak. Erre egy-két nap múlva mind a ketten meghalnak, ahéján, hogy ettek volna valamit.[31]

      A gubóban - többféle eljárású fojtással - megölik a bábot, hogy megakadályozzák a lepke kikelését és az így folyamatosan megmaradt szálat gombo­lyítják le, s fonják össze, a még mindig csak alapanyagot jelentõ nyersselyemmé (grège).

      Az eperfa (Morus)[32] nemzetségnek 12 faja él az északi félgömb melegebb vagy szubtrópikus tájain, ebbõl Magyarorszá­gon 3 faj egyedei találhatók meg: Morus alba L. (fehér), Morus nigra L. (savanyú), Morus rubra L. (vörös).

      Az iráni eredetû savanyú eperfa a Földközi-tenger környé­kén már az ókorban elterjedt volt. Az itáliai selyem­te­nyésztés kora középkori szakaszában ez szolgált takarmányozá­si alapul. A kifejezet­ten selyemhernyó-tenyésztési céllal Kis­ázsiából behozott dél-kínai, észak-indiai eredetû Morus alba a 15. században jelent meg elõször az Itáliai-félszige­ten.

      A fekete vagy savanyú eperfát Magyarországon már a 15. század elején termesztették savanykás gyümölcséért (pálinka, szörp nyerésé­ért). E gyümölcsfa kedvelt voltára utal, hogy LIPPAY János "Posoni Kert" c. mûvében (1662-1667) több oldalt szentelt a "szederj-fa" nevelési, szaporí­tási módozatainak, s termésének, levelé­nek, gyökeré­nek gyógyha­tását is kifej­tette.[33] A fehér eperfa a selyem­tenyész­tés kezdeti lépései­vel egyidõben, a 17-18. század forduló­ján került hazánkba. A történelmi Magyarország területén a 12 °C évi középhõ­mérsék­letû terüle­tek voltak a legal­kalmasabbak termeszté­sére, egyébként megél a 9, sõt a 8 °C évi középhõmérséklet mellett is.[34] Ma már takarmá­­nyozási célra kifejezetten a fehér eperfa cserjefor­májú hibrid fajtáit termesztik.

Történeti elõzmények[35]

      Baranya megyei - már említett - elsõ megjelenése után a tenyésztés súlypontja az 1716-18-ban visszafoglalt, s Temesi Bánságnak nevezett területre tevõdött át. A mocsaras puszta­sággá vált vidék újrate­lepí­tése a spontán beván­dorláson kívül 1718-tól több ütemben folyt. Fõként a német ajkú népesség növelésére irányult, de magyarok, románok, szerbek, szlová­kok, örmények is kértek betelepedési enge­délyt. Szervezett akciók során kerültek 1722-ben és 1730 körül Temesvár, Versec, Becskerek, Fehértem­plom, Detta, Mercyfalva, Giroda, Gyarmath környékére olasz és spanyol családok, akiket az uralkodói tervek szerint a selyemgyártás, a posztó- és papírgyárak kiszolgálása érdeké­ben, részint pedig az ipari növények (rizs, repce, kender) és a kerti kultúra mûvelésé­re hoztak be.[36] Gr. MERCY Claudius Florimund katonai kormányzó indítot­ta meg a fenti települése­ken kívül még Csákova, Pancsova, Guttenbrunn környékén a nagyobb mennyiségû külföl­dön vásárolt eperfacsemete ülteté­sét. Védelmükre elrendelte, hogy az eperfák megcson­kí­tóit és pusztítóit halálbün­tetés fogja sújtani.[37] Az 1730 körül érkezõ olasz családokkal együtt jött Mantuából ROSSI Kelemen abbé, aki - egyházi mûködése mellett - Seidencul­tur-Director-ként 1736-ban  143000 db eperfát ültetett el csak Temesvár közelében. 1771-ig tartó selyem­felügyelõsége idején[38] ingyen osztott ki selyem­petét és eperfa­cse­metét, s a tenyész­tés érdekében a tarto­mányt több ízben beutazta.[39] Az õ felügyelõ­sége alatt léte­sült - a már korábban Nagy­becskereken felállí­tott fonodán kívül[40] - Temesvá­rott újabb fonoda, sõt szövöde is. Ez Temesvár Gyár-külvárosi részében állt "ellátva minden készlettel, s helyiséggel a selyemboga­rak tenyésztésére, a selyem legombo­lyítására, fonására és szövésére, szövõszékek­kel, úgy sima mint beszö­vött és nehéz selyemkelmék gyártásá­ra"[41].

      Az 1737-39-es török háború és a termé­szeti csapások sorozata (pestis, földren­gés) pusztításai után a selyem­tenyésztés 1740-tõl indult újra. 1751 októberétõl MÁRIA TERÉZIA, a kifejezet­ten katonai állomáshe­lyek kivételé­vel, kamarai igazgatás alá helyezte a Bánságot. A kamarakormány­zóság több tenyésztést segítõ rendsza­bályt léptetett élet­be.[42] A helyreál­­lított temesvárin kívül Verse­cen, majd Fehértemplom­ban újabb selyemfo­nodát állítottak fel. 1772-ben a Mária Terézia korabeli második nagy telepítési akció "benépe­sítési fõutasí­tása" 90. pontjá­ban elrendeli, hogy "minden gazda háza elõtt ... legalább 20 jegenye vagy eperfát, ezen kívül - hogy a telepeseket a selyemte­nyésztésre szoktas­sák - külö­nösen kertjébe 12 eperfát ültetni, azok tenyészté­sérõl gondoskodni tartozik".[43]

      A másik jelentõs tenyésztõ vidék Bácska volt. 1763-tól ide is indult újabb szervezett telepítés. A dunai hajókon Apatinba érkezõkkel egyidõben jött a sziléziai MODERSFELD Ferenc József, kit az uralkodó bízott meg a bácskai kamarai jószágo­kon a selyemtenyésztés és a festõnö­vények termelésé­nek meghonosításával. 1764-ben Apatin környékén 7000 darab fehér eperfacsemetét ültetett és eperfamagokat vetett el. Már korábban KRUSPÉR Pál adminisztrátor jelentette, hogy "a bácskai uradalom egész területén, de különösen a dunamenti részeken nagy mennyiség­ben található eperfa (Morus nigra). A szerb házak majd` mindegyi­ké­nél látott 2-3 eperfát, sõt Szonta környékén /az/ a mezõn és a szigeteken vadon is nõtt". A zombori adminiszt­rátori épület udvarán lévõ "piros és fekete eperfákkal" elég eredményes próbatenyésztést végzett. Az itteni fagyok sok kárt tettek a MODERSFELD által ültetvé­nye­zett epresben, így az elsõ tenyésztési év (1765) gubóter­mése 6000 db volt, amelybõl csupán 26 és fél lat (469,5 g) selymet gombolyí­tottak le, két szerzõdtetett olasz asszony segítségé­vel. Késõbbi években jobb eredményeket értek el, (1768: 16 mázsa, 1769: 22 mázsa), de végül KEMPELEN Farkas kamarai tanácsos intézkedésére 1769 nyarán az apatini selyemtermelést beszüntették, holott ekkor már közel 20.000 eperfa (Morus alba) állt ezen a vidéken. A költséges admi­nisztrá­ció, a hozzáér­tés hiánya és a Bécsben fizetett alacsony beváltási árak tették ráfizetésessé ezen, a csaknem legjobb tenyésztõ területen a termelést.[44] Késõbb azonban itt is újra virágzásnak indult.

      Nagybirtokosok selyemtenyésztést meghonosító próbálkozá­sára is vannak nyomok. KÁROLYI Sándor surányi (1731), az ESZTERHÁZYak cseklészi (1759), a BATTHYÁNY család körmendi (1782) birtokán ültettek eperfákat, ill. bíztak meg olaszo­kat, hogy "selymet csinállyanak".[45]

      1765-ben uralkodói rendelet adta feladatul a kincstári uradalmak, a sz. kir. városok és vármegyék számára az eperfák szaporítását, s errõl évenként "táblás kimutatás" benyújtá­sát. Az elsõ jelentéseket 1768-ból találjuk.[46] SOLLENGHI Károlyt, az egyik elsõ gyakorlati szakkönyv íróját is, a királynõ hívta 1763-ban Magyarországra, és tette meg az Eszéken létrehozott központban selyemtenyésztési fõfelügyelõnek. Iskola is mûködött itt, a vármegyék pedig kötelesek voltak két-két, több nyelvet ismerõ fiatalem­bert a kétéves tanfolyamra ideküldeni. A Temesi Bánságban már ekkor felmerült 10 fonóiskola és ugyanannyi gombolyító felállításá­nak terve.[47]

      A horvát határõrvidéken és Szlavóniában vezetett a legnagyobb eredményre a selyemtenyésztés meghonosítása. Szlavónia 1765-ben már 168 font[48] nyersselymet termelt, mely mennyiség a következõ években rohamosan emelkedett. A nyert selymet a prágai és a kremsi gyárakba szállították. Eszék 1769-ben már 3000 ft-ot keresett a selyem­ter­meléssel, a Bánságban pedig évente 4 mázsán is felül termel­tek gubót, melyet Bécsbe szállítottak. Baranyában 1769-ben csaknem 7 mázsa gubót váltottak be. 1771-ben Magyarországon kilenc megyében és négy város terüle­tén összesen 27.794 darab kétévesnél idõsebb eperfa állt, melyek lombjával 15.492 font (»8,675 t) gubót termeltek.[49]          

      1773-ban jött létre a selyemtenyésztés legelsõ országos­nak mondható hálózata. A Helytartótanács hat gubó­beváltó állomást létesített (Buda, Pest, Szeged, Kanizsa, Gyõr, Zágráb székhelyek­kel), majd egy évvel késõbb ezek számát nyolcra szaporította (Apatin, Ráckeve).

      Felsõoktatási szinten 1777-tõl, az egyetem újonnan létesült önálló agrártu­dományi tanszékén MITTERPACHER Lajos, jezsui­ta monostori apát tanította a selyemtenyésztést, a mezõgazdaságtan részeként. Önállóan is jelent meg errõl mûve ("A` Szederjfa és Selyem Bogár nevelésrõl való Oktatás"- 1804-1805.), mely - még 8 különbözõ nyelvû kiadást megérve - alapvetõ tankönyv lett egészen az 1830-as évekig (lásd 4. ábrát!).

      A selymet különbözõ szinten feldolgozó céhes mesterségek (takács, gombkötõ és paszományos, haris­nyakötõ stb.) képvise­lõi, valamint a szervezetlen ipart ûzõk (pl. festõk) között ke­vesen foglalkoztak kifejezetten csak selyemmel.

      1771-1774-ig a Helytartóta­nács felszólítására készített  megyei és városi kimutatá­sok az alábbi képet adták a selyemi­parról. Pozsony városában egy takácsmes­ter foglalko­zott selyem­szövés­sel, "genuai, francia, holland és hamburgi bársonyt állított elõ háromféle minõség­ben". A jelentés szerint rendelés esetén képes volt egyéb szövetféleségek készítésére is: "croidor, croissé, tafota, flór, crisé, tertionel, atlasz". A másik, a Zsolna melletti Teplicen mûködõ privilegizált gyár volt, mely fõként vásznat és félgyapjúszö­vetet állított elõ, de félselyem szövetet is tudott termelni, "aminõ a gratel és a gingang". Ezeken kívül nagyobb számú kézmûves (gombkötõ, paszományos) dolgozott elszórtan Gyõr, Moson, Nógrád, Nyitra, Pest, Pozsony, Sopron, Szepes, Trencsén, Vas, Zala és Zólyom megyékben. Szalagké­szítéssel Pest városában két iparos foglalkozott.[50]    

      A selyemszövés gyáripari formája NAGY István megfogal­mazása szerint "hazai talajba ültetett külföldi növény volt", ugyanis a kedvezõ adottságok miatt a magyarországi mûködési terület felé orientálódó, már virágzó bécsi és osztrák selyemipar terem­tette meg. A Pesten mûhelyt alapító VALERO testvérek (Antal és Tamás) idõsebbike is Bécsben üzemeltetett 1760-tól egy fátyolgyá­rat.[51] 1776-ban indult el­sõ pesti vállalkozá­­sukat kibõví­tendõ, 1783-ban a Terézváros­ban 10 ezer #-ölnyi homokos területet szereztek, és egy manufak­túra építését kezdték meg. 1200 gyümölcs és eperfát is ültet­tek.[52] Az üzem 1787-ben 104 széken flórt szõtt, 22 szövõszé­­ken pedig bársonyt és más selyemszövetet. 1777-tõl dolgozott Óbudán BEYWINCK­LER József selyemszövõ mester. Fia, ifj. BEY­WINCKLER József Pesten létesített újabb üzemet 1781-ben.[53] 1787-ben már 15 szövõszé­ke mûködött.[54] E családdal együtt települt Óbudára HÖPFINGER Jakab bécsi selyem- és brokátké­szítõ mester, az õ mûhelye 1781-ben 16 szövõszé­ket mûködte­tett. Az 1784-86. évi iparsta­tisztikai felvétel Pesten 7, Pozsonyban 2 selyem­szövõ és bársonykészítõ üzemet említ. Ezek közül 5 nem haladta meg a kis takácsmûhely keretét, de 3 pesti és 1 pozsonyi jelentõ­sebb kiterjedésû volt.[55]

      FACHINI Pál - SOLLENGHI révén még 1764-ben érkezett -olasz selyemszakember berendezési tervei szerint egy hatszin­tes kincstári selyemfonoda építését kezdték meg 1781-ben Óbudán. Ez, a kor legfejlettebb technikai színvonalán kialakí­tott létesítmény azonban - részben tervezési hibák, részben megfelelõ hajtóerõ hiánya miatt - rövid ideig (1785-1789) üzemelt. A másik, ma is látható, ovális alakú gombo­lyító épüle­tet, a II. JÓZSEF által 1783-ban Magyaror­szágra hívott MAZZUCATO Ágoston irányításával építették. Itt 1786-ban kezdték meg a gombolyítást.[56] Az uralkodó rendelete szerint a szegény szülõk gyermekeit is foglalkoztatniuk kellett.[57] Iskola is volt a gyárban; 3 évfolya­­mán a selyemte­­­­­nyésztést, fonást és szövést tanították. 1786-tól a Helytar­tótanács a "Mazzuca­to-féle új selyem­gom­bolyító eljárás" elsajátí­tására gyakor­lott fonólányokat küldetett ide.[58]

      A selyemgubót a magyar kamara váltotta be, s a legombo­lyított, cérnázatlan nyersselymet közvetlenül átadta a vele szerzõdött bécsi kereske­dõknek; a magyar selyem­szövõk külföldrõl vásárolták vissza azt.[59] 1788-tól szabadult fel a gubók kereskedelmi forgalma, 1818-1827 között pedig a "selyembe­vál­tást...ismét egészen a királyi kincstár vette át".[60]

      TESSEDIK Sámuel[61] 1780-ban alapította - nemében a világon elsõ - alapfokú mezõgazdasági "gyakorlati intézetét"  Szarvason. Az intézet indulása után hamarosan létesítettek eperfa­iskolát, s a selyemtenyésztést 1785-ben kezdték el BLASKOVITS József gyakornok (késõbb selyemtenyésztési felügyelõ és békéscsabai "selyemgyáros") irányításával.[62] TESSEDIK Önéletí­rásában összefoglalóan így ír a selyemte­nyésztõ tevékeny­ségrõl: "...hat tavaszon át 11 mázsa selymet termesztettem és dolgoztattam fel kis iskolás lányokkal".[63]

      1784-ben az országot 10 selyemtenyésztési kerületre osztották, s a jelentõsebb tenyésztõ vidékek vármegyéit kötelezték - amennyiben az még nem történt meg - a selyemins­pek­tori intézmény felállítására. Ennek eredményeképpen 52 felügyelõ, 16 gyakornok és 25 eperfakertész mûködött.[64]

      Így II. JÓZSEF "buzgalmától gyámolíttatván" az 1780-as évek közepéig tetõpontot ért el a 18. századi gubótermelés. "A három határszéli ezred Tótor­szágban termesz­tett 1786-ban 35.204 font (19.714 kg) selymet galétákban ... a bánsági katonai határszéleken pedig tenyésztetett ...1785-ben 6.952 font (»3881 kg). ... Hasonló volt a siker más helyt is: Kecskemét tenyésztett ... 1783-ban 1266 font (»709 kg) selymet, Tolnából... kikerült 273 font (153 kg), Bácsból 1352 font (»757 kg), Verõce megyébõl 935 font (»524 kg), Szerém­bõl, mely ezen tenyésztésre kiváltképp alkalmas 1019 font (»571 kg) selyem. ... Ezen évben (1783) összesen 124 [b.]má­zsa (6,944 t) selyem küldetett egyedül Magyarországból a budai gombolyítóba".[65] A legeredményesebb évben, 1785-ben pedig 131 [b.] mázsa (7,336 t) gombolyított selyem volt a termés.[66]

      A némete­sítõ, centra­lizációs császári politi­kával szembeni megyei ellenál­lás kiterjedt az uralkodó által szorgal­mazott selyemhernyó-tenyésztés ügyére is. II. JÓZSEF halála után több helyen az állami tisztviselõ­ként, de a vármegye terhére tartott felügyelõket elbocsátot­ták. Az 1790. évi LXVII.tc. által kiküldött 9 bizottság közül a negyedik (kereske­del­mi, harmincadi és közgazdasági), 37 törvény­ja­vaslata között kidolgozta a selyem­te­nyésztés elõmoz­dítá­sáról szólót is.[67] 1794-tõl kezdte meg munkálkodá­sát a "Közigazga­­tá­­­si Kamarai Vegyes Bizottság" (Politico-cameralis mixta Commis­sio). Az 1796-ig ide beérke­zett véleményes jelentések, valamint MAZZUCATO Ágoston és SAPPL János (SOLLENGHI utóda) emlékira­tai­nak eredményeképpen a század­fordulón több helytar­tótanácsi rendelet született, s ezekkel fokozatosan elérték a hálózat újbóli kiépülését, a termelés fokozatos emelkedé­sét. 1802-re közel 343 tonnára nõtt az ország gubóter­mése.[68]

      Az 1800-as évek elején a báró PRÓNAY család Pest megyei birto­kán, Tóalmáson selyemte­nyésztési tanintézet mûködött. Vezetõje SCHEDIUS Lajos János, a pesti egyetem esztétika és nyelvé­szet tanára volt.[69]         

      1802-ben, 1807-ben és 1822-ben a Helytartótanács részletes szabályozást adott ki a selyemte­nyésztés "emelése" érdekében. Az alkalmas klímájú megyékben "szeder és selyem­ügyi" bizottságok alakultak. 1811-ben a budai központi selyemte­nyésztési bizottmány élén JÓZSEF NÁDOR állt.[70]

      Már a század elején érdekes fajtakísérleteket folytat­tak. 1808-ban a bánsági, majd 1811-ben a magyar határõrez­red kerületé­ben megkísérelték a selyemhernyók szabad ég alatti tenyésztését.[71] 1827-ben DE LA PORTA grófnõ fõfelügye­lõsége idején ismét "50 ezer hernyót neveltek a szabadban, s ezek közûl 10 ezer június 15-ig magát a fákon már befonta".[72] Bár a kísérletet sikeresnek minõsítették, a végsõ következte­tés szerint ez a módszer az éghajlat miatt nem célravezetõ.

      1830-ban gr. SZÉCHENYI István Hitel c. mûvében még így sommázhatta a múltat: "A szederfa-ültetésrül, selyembo­gár-tenyész­tésrül József Császár idejétül fogva maig mennyi parancsolat jött ment, mennyit írtak felõle...,'s ugyan mi sikere lõn ezen, magyar­or­szágra/!/ nézve olly nevezetes kincstárnak? melly ha üggyel, 's ésszel vitetnék, gyapjúbeli jövedelminket felülha­ladhatná - bátran mondhatni: » Semmi..., 'ugyan miért? mert nem volt igazi felülvigyázat, nem volt józan utánlátás « - 's ma sincs..."[73] A gróf 1826-ban gyõzõ­dött meg arról, hogy "a selyemtenyész­tést Magyaror­szágon korántsem hátrálják /!/ azon felületes okok, mellyek által magamat elijeszteni hagyám".[74] WESSELÉNYIvel tett nyugati tanul­mányútja során aprólékosan megszemlélte a dél-franciaor­szági tenyésztést és gyártást. Hazaérkezése után szederfaker­tet állított fel Cenken, Sopron vármegyei jószá­gán. 1840-ben "16.096 szál szederfa, 8064 #öl bokor, 's 3685 folyó öl gyepü" volt az állomány birtokán.[75] 1840-ben jelent meg Selyem­rül c. munká­ja­. Ez a mû adta kiinduló eszméit a Sopron-Vasi Szeder Egylet­nek, mely 1841. július 26-án tartott közgyûlésén fogadta el alapszabályát. Elnöke SZÉCHENYI, jegyzõje CHERNEL Lajos, igazgatója - 15 éves svájci tenyész­tési múlttal - HENKING Henrik lett.[76] Ezzel párhuzamosan BEZERÉDJ Ist­ván Tolna megyei földbirtokos kezdeményezésére 1841. május 13-án megalakult a "Tolnai Szeder-Selyem Egylet" is.[77] BEZERÉDJ az 1830-as években kezdett el Hidján selyemte­­­­­­­nyésztéssel foglalkozni, s itt, valamint Jegenyés-pusztai birtokán nagykiterjedésû epresker­teket létesített. 1838-ban a Hidja-puszta határába telepített lakosok (a késõbbi Szedres) ezek fáiról szedhették a lombot, s ennek fejében a gubó 1/3-át tartoztak beadni az uradalomnak.[78] Br. WESSE­LÉNYI Miklós is lelkes híve volt a selyemtermelés­nek, zsibói birtokán szintén nagy epreskertet hozott lét­re.

      Korábban, már 1836-ban Kecskeméten Selyemte­nyésztõ Társaság alakult, 1837-ben a Mohácsi Casinó adott helyet egy itteni Selyemte­nyésztési Egyletnek, egy évre rá pedig Pécsett keletkezett hasonló szervezet. 1843-ban készült megalakulni a Pozsony-Gyõr-Mosoni Szederegy­let, s próbálkozá­sok indultak Esztergom­ban is egy "selyemte­nyésztõ minta intézet" felállí­tására. 1845-ben jött létre SZÉCHENYI egyesüle­tének vetély­társa, a Soproni Selyem­te­nyésztõ Társa­ság. 1845 júliusában említik a Fejér vármegyé­ben alakult Szeder-Egyletet, melynek elnöke ZICHY Jenõ volt. Fülöp­szálláson a tenyésztés érdeké­ben 1846-ban kezdtek szervezni társulatot. 1845-ben az erdélyi Erzsébet­­városban is alakuló­ban volt egy selyemter­melõ egylet. Azon túl, hogy alapszabá­lyát egy év múlva jóváhagy­ták, további sorsáról nem tudunk.[79] Ugyancsak Erdélyben már 1840-ben megalakult 18 fõvel a Kolozsvári "Selyem-Gyár Részvény­társaság", mely a honi selyemte­nyésztés termését volt hivatva feldolgozni (gombolyí­tani), de "selyem­hernyó-tojások" értékesítését is végezte. 1847-ben a Kolozsvári Selyem- és Szederfa-Tenyész­tési Egyesület vezetõ­jéül ajánlko­zott MORVAY Joachim, a Tolnai Selyem­egylet erdélyi származá­sú igazga­tója.[80]­

      A fenti társaságokban, egyesületekben lezajló eszmecse­rék, a gyakorlati tapasztalatokból leszûrt vélemények és szakmai tájékoztatások ellenére sok téves nézet és módszer élt a selyemhernyó nevelésben. Szakkönyvek sora helyte­lenítette azokat a technikai fogásokat, melyek (még Kínából elindulva) hagyomá­nyozódtak. Sok helyütt kísérletezések sorozata volt a tenyész­tés, így nagy volt a kockázat is. Az eltérõ mód­szere­k a különbözõ nézeteket ismertetõ szakírók írásaiban nyomon követhetõk.        NAGYVÁTHY János elõzõ századi, Budán és Perlakon gyakorlat­ban végzett tenyésztésének (1820-ban posztumusz publikált) eredménye szerint, bár a fehér gyümölcsû eperfa levelével tartják a selyemhernyót, "de én megvallom, hogy a fekete szederfa levelétõl még nagyobbak­nak, töltöttebbeknek és fejérebbeknek találtam a galé­tákat". Több fajta együttes tartására utal, hogy szerinte "a jó tojásnak esmértetõ jelei ezek: a./ feketés, de fényes, b./ zöldes, c./ veresses, d./ barna tarka. Ha pedig az ember körmével megfakaszt­ja, az roppanik". Ezek gubóvariánsai:"A tiszta fejérek a legbetse­sebbek, utána a szalmasárgák; ezek után az aranysárgák; a zöldesek legalábbvalóknak tartat­nak."[81]

      A Magyar Gazda hasábjain olvashatunk a különbözõ - fõként Olaszországból behozott - eperfafaj­tákról. MÉSZÁROS Lázár többféle egyidejû tartását, s mivel "a hazai [vad] szederfák növése lassú, leveleik kicsinyek...", az oltott eperfa mellett a moretti-félét, de leginkább a multicaulis (philip­pini) fajtát ajánlja. Az ezzel táplált hernyók "minden fajtabeli­nél finomabb selymet adnak".[82] SZÉKELY Károly szerint legjobb "a fehér, nemes levelû...­már tökéletesen honosult szederfa", mivel a kínai vagy moretti-féle nálunk nem oly tartós, a morus multicaulis pedig "éghajla­tunkat ki nem állja".[83] (A HOFFMANSTHAL cég 5-10 évvel koráb­ban épp ez utóbbiból hozatott be ezres tételben kiosztás­ra cseme­téket).[84]

Az elsõ iparmû-kiállítások  1842-1846/-1847/  

      A vázolt 18. századi elõzmények után a selyemte­nyésztés fejlesz­tése a 19. század elsõ harmadában a magyar reform­mozga­lom nemzeti ipart teremtõ tevékenységének egyik fõ célpont­jává válhatott. A te­nyésztés ügyét a Magyar Gazdasági Egyesület mellett jelentõsé­gében egyen­rangúan gondozta az Iparegyesü­let. Utóbbi a magyar selyem "divatba hozásá­val" is fontos szerepet vállalt. A két egyesület mûködé­sének jelentõs fórumai voltak a kiállítá­sok.

      Az elsõ modern értelemben vett - zsûrit, katalógust, méltányló jutalmakat megalapító - nemzeti kiállítást Francia­or­szágban rendezték meg, 1798. szeptember 18-tól a párizsi Marsmezõn. Érdekes megemlíteni, hogy erre az impulzust épp a selyemipar központ­jának, Lyon városának ipari hanyatlása adta.[85]

      Magyarországon az elsõ bécsi birodalmi kiállítások után megsokasodó országos és területi bemutatók az infra­struktúra általános fejletlen­sége miatt aránytala­nul nagy jelentõ­séget nyertek. Fóru­mot biztosí­tottak a termelõk és a kereske­de­lem találkozásá­nak, és módot adtak a mezõgazda­ság és ipar "diagnó­zisá­nak" felállítására. 

      A magyar selyemhernyó-tenyésztés elsõ jelentõsebb országos bemutatkozása - a már említett bécsi kiállítások[86] után - a Redout (Vigadó) épületében 1842. augusztus 25-tõl szeptember 21-ig megrendezett I. Iparmû-kiállítás volt. "A' magyar iparegyesület a' létesülés nehézségei­bõl kibonta­kozva..."[87] 1842. június 4-én határozta el, KOSSUTH javaslatá­­­­­­­ra, egy tárlat rende­zését. Így az elõkészítésre alig több, mint két hónap állt rendelkezésre. A megnyitó után is egyre gyarapodva, végül 213 kiállító 298 tárgyát tudták bemutatni, s ez épp a gyors elõkészítés miatt nem reprezen­tálta az ország teljes ipari skáláját, de azt a célt így is jól szolgálta, hogy új "...iparágak meghono­sí­tására is ingert adjon..."[88]

      A Vigadó épületében a fémipar, a sztearin- és olajgyár­tás, a cukorgyártás, üveg- és papíripar mellett a textilipar több ága az emeleti négy teremben, a magyar gépgyártás termékei pedig a földszinten kaptak helyet. A selyemte­nyésztést a Pest, Tolna, Baranya megyék és a Határõrvidék  területérõl jött, a selyem feldolgozását (gombolyí­tás, fonás, szövés) pedig az ugyancsak határõrvidéki, továbbá az ország szívében lévõ (pesti és pozsonyi) cégek repreze­ntálták, összesen l5-en. (Lásd mellékelt 5. ábrát!)[89]

      A pesti megyeháza nagytermében december 26-án, a városatyák és Pest-Buda elõkelõ közönsége elõtt ünnepélyesen kiosztott arany, ezüst és bronz emlékpénzek közül[90] - melye­ket Karl RADNITZKY bécsi éremmûvész készített - többet a selyemipar területén mûködõk nyertek el. Az ünnepélyt a déli órákban a kiváló szónok, BEZERÉDJ István rekesztette be, a hazai ipar és termékek pártolására szólítva fel a "hon asszonyait".[91]

      KOSSUTH "Jelentése" a kiállításról 20 ezer ingyenes példányban 1842 decemberében jelent meg. Bõvebben ismertette a selyemipart is, és kiemelte - késõbb többek által szemére vetett soraiban[92]- a HOFFMANN és fiai céget, mint a magyaror­­­­­­­szági selyemipar és -tenyésztés fellendítésében vitathatatla­nul nagy érdemeket szerzett tényezõt. "Számít­suk ama sommák ezreit - írta róluk -, miket ... önköltségükön készített és nyomta­tott 16 ezer könyvnek kiadására, ezeknek és annyi bogárto­jások, szeder-magvak ingyen kiosztá­sára fordítottak, az itteni nép oktatása, a külföldi gépek és találmányok kita­pasztalására és honosítása végett kiad­tak".[93]

      Már 1798 és 1818 között ez a cég végezte a kincstár számára a gubóbeváltást. Vele és a GOLDSTEIN L.G. bécsi nagykereskedõ házzal 1827-ben kötöttek újabb szerzõdést 10 évre, majd 1837-ben és 1842-ben ismét 5-5 évre. A szekszárdi, óbudai, verseci, lugosi és fehértemplomi kincstári selyemgom­bolyító­kat, s az eszéki fonóépületet bérbe vevõ vállalat beváltási ára a mindenkori "mailandi árszabás"-hoz igazodott, így az 1826-os 20 krajcárral szemben 1841-ben (három fõ- és két alkategória szerint) átlagosan 34 krajcárt fizettek.[94] Az átvevõk - érdeküknek megfelelõen - az osztályo­záskor igen szigorúan jártak el.[95] A megyék - a sûrûn beérkezõ panaszok hatására - ellenõröket küldtek az átvételhez. Arad, Tolna, Békés és a bánsági megyék pedig maguk is gondoskodtak felvásár­lásról.[96] A bérlõ cég ipari rekonstrukciót is hajtott végre az "erõsen leromlott" épületek­ben: a katlanok számát 10-rõl 40-re emelte; a régiek helyett Olaszországból újat hozatott; 20 ezer pft-ért[97] egy "gõzmûvet" szerzett be; a gombolyítást finomította; olasz munkásokat szerzõdte­tett; az eredményes tenyésztõknek pedig jutalmakat osztott ki. 1841-ben az országban 70 magántulajdonú és a HOFFMANN-ház (bérelt és saját) 31 fonodája (és gombolyítója) összességében 4000 embert foglalkozta­tott.[98] "A magyar selyem színre és fényre nézve az olasz­hoz hasonlóvá, sõt tisztaság tekinteté­ben eleibe tétetett. Végre már a magyar selymet a külföldiek is annyira keresik, hogy jelenleg Londonba, Lyonba, Majlandba (Milánó) és Bécsbe is történnek eladások" - írta a kor sta­tisztikusa, FÉNYES Elek. Felhívta a figyelmet a fonó- és be­váltóházak területileg egyenlõtlen eloszlására (Versecen 10, Fehértemp­lomban 5 fonoda is mûködött egy idõben).[99] Ez "a termesztõk kárára csak házaló kereskedel­met szül".[100]

      KOSSUTH külön kiemelte KOCH Péter Antal pesti bársony- és szövetgyáros termékeit, aki a dunai gõzhajók bútorain is használt vörös bársony- és halcsontszöveteivel nagy feltûnést keltett. Az egészen új alapítású, de már nagy Óbudai Hajógyár meglepõ módon nyersselyemmel jelentkezett.[101] Erre a kincs­­tár­­­ral kötött szerzõdés kötelezte, miután a gyár a közeli gom­bolyító épületet annak berendezésével és a környezõ epres­kerttel együtt 4000 pft-ért megvette.[102]­­

      A már elõzõ év végétõl szervezett, 1843. augusztus 21-én megnyíló újabb kiállítás 244 szereplõje között a selyemipart immár 30-an képvi­selték. Többen az elõzõ tárlaton is szere­peltek, de itt mutatkozott be elõször: VALERO Antal pesti gyára; a Bihari Selyemte­nyésztõ Egyesület; s a selyemtenyész­tõk sorába lépõ Zemplén vármegye, a Kazsuból származó elsõ példá­nyokkal. Ekkor lépett a nagy nyilvánosság elé BEZERÉDJ hidjai tenyé­szete is, s dícsérõ oklevelet nyert. A bíráló bizottság indoklása szerint: "... sárga selymeinek finomsága 15 sõt 14 denier-nyi volt, s így egy sõt két szemerrel is felülmúlta azon 16 denier-nyi mértéket, melynél a finomságot az üzleti szokás már annyira megelégli, hogy ezt a legfino­mabb minõség határának állítaná fel."[103] Hidján 1843-tól folyt gombolyí­tás, a "fonóintéze­tet" azonban csak 1854-ben állították fel.(Késõbbi adatok szerint a vállalkozás az 1850-es években termelt a legnagyobb eredmé­nyes­séggel: évente 10 tonna gubót dolgozott fel).[104]

      Az 1845. évi - nevében is Védegyleti - kiállítás, e mozgalom eredményességének mércéje volt. Így a két évvel korábbinál szûkebb körre korlátozódott, a 140 kiállító közül most 11-en képviselték a selyemipart.[105] VALERO Antal, mint a Védegylet által pártolt iparág egyik jelese, "habos sávos szöveteket, reverenda kelméket, bársonyokat, öv- és boglár­kendõket, szala­gokat, bútorkelméket" mutatott be.[106] Az új vállalatok szá­mát a Hetilap 1845 júliusában 95-re becsül­te, ezek közül 56 a textiliparban létesült (11 selyem­szö­vetet, 14 posztót, 25 gyapjú- és félselyemkelméket gyártott, 6 szín­nyomó üzem volt).[107]

      Az újabb, módsze­resen elõkészített kiállításnak (1846. aug. 11. és szept. 13. között), a Nemzeti Múzeum adott otthont, mivel a Redout épülete már szûknek bizonyult. Szabályzata ajánlotta, hogy "a már tökéletesen kész ipar­mûvekhez, úgy mutatványok a nyersanyag­ból, mellybõl készül­tek, valamint magok a mûvek is kikészí­tésük különbözõ fokain oda mellékel­tes­senek."[108] A beküldõknek tárgyaikhoz az árakat is csatolni­­uk kellett. Tizenegy teremben az 516 kiállító közül 49-en a selyemgyár­tást képviselték. Az ország 18 megyéjébõl, a Határõrvi­dékrõl és Fiuméból küldtek egyének, testületek és fonógyárak nyersselymet, ill. selyemfonalat a megmunkálás különbözõ fázisai­ban. A magasabb szintû feldolgo­zás (szövet-, szalag-, kalapgyár­tás, festés) kizárólag Pestre és Pozsonyba összpon­tosult. A csatlakozó sorsjáték elsõ, 4000 pft-os nyereménye "egy hölgyi alvószoba" teljes berende­zésébõl állt, melyen "a bútorok és ágymenyezet kelméje a legnehezebb lampasz selyemszövet... Valero Antal úrnak nagyszerû és országo­san elismert selyem­gyárából került ki".[109] Ezt az elsõ teremben állították ki, a 6. termet pedig teljesen a selyemiparnak szentelték, de a szövetekbõl jutott még a 7. terem falaira is. A 11. teremben tették közszemlére a VALERO gyár egyik munkásának, TÓTH Andrásnak bársonyszövõ­szék-mintáját, a 14. teremben pedig az érdeklõdõk felfedez­hették a Pesti József Hengermalom "erõsz /sic!/ mûhelye és vasöntö­déje" által gyártott selyemkelme-szárító gé­pet.[110] A kiállí­tás egyik "fõszereplõje" a VALERO gyár volt. A "selyem­termet" félig betöltötte nagy mennyiségû, választé­kos szöveteivel. Bársonyok, bútorszövetek, finom kreppfáty­lak, foulardkendõk, lampasz-szövetek, mellénykelmék, nyakken­dõk, zászlókelmék gazdag anyaga mutatta a gyár sokoldalúsá­gát.[111]

      A selyemtenyésztés - TESSEDIK nyomán - több helyen bekerült az alsó fokú képzés tananyagai közé. Az 1845-ben - KARAP Sándor és sógora, DIÓSZEGI Sámuel, valamint GÖNCZI Pál által svájci mintára - berendezett zeleméri árva-nevelõinté­zet (mely az 1849-es orosz dúlás következtében szûnt meg), szintén megismertette növendékeit e szakma fogásaival, és az itt gombolyított "pártalan" selymük látható volt a kiállítá­son.[112]

      Az évezredes múlttal rendelkezõ, magyar területen pedig a népi viseletben is hagyományos selyemhímzés "mûremekei" tették színesebbé a kiállításokat. A képhímzéses tech­nikák (tájképek, "olvasópolc" és "tengelice madár" ábrázo­lá­sa, Szent Erzsébet, Sokrates selyemmel "fes­tett" arcképe) mellett 1846-ban szerepelt V. FERDINÁND Valero gyárból kikerült selyemképe. A szövött és nyomott selyemkép­ek, az ún. textilis emléktár­gyak divatja Francia­országból terjedt el. Az elsõ ilyen szövések a 18. századi emlékabroszok. Az üdvözlõkár­tyákhoz hasonló változat a 19. században vált általános­sá.[113] Az Iparegyesület még két kisebb, szakjel­legû kiállí­­tást is rende­zett (1846: rajzkiál­lítás iparostanoncok tervrajzai­ból, 1847: 27 mesterinas munkáiból). Párhuzamosan vidéken is megkez­dõdött a regionális iparmû-kiállítások sorozata (Nagyszeben: 1843, 1844, 1847; Kolozs­vár, Kassa, Eperjes, Gyõr: 1846; Sopron: 1847).

      A másik szakmai irányító testület, a Magyar Gazdasági Egyesület keletkezése és kezdeti mûködése gr. SZÉCHENYI István nevével és eszméivel forrott össze. Az egyesü­let selyemte­nyésztés terén végzett ismeretterjesztõ és kiállítás-rendezõ tevékeny­sége e korban szintén jelentõs volt, súly­pontja mégis az 1850 utáni idõre esik. Úgy tûnik, hogy a negyve­nes években ez az "ügykör" (a tenyésztést sem kivéve) egyenrangú­an az Ipar­egyesülethez is tarto­zott.[114]­ 

 

A selyemtenyésztés és a Magyar Mezõgazdasági Múzeum 

      Végül nem hagyhatjuk említetlenül azt a tényt, hogy az 1897. szeptember 12-én megnyíló M. Kir. Mezõgazdasági Múzeum osztályai között az egyik legnagyobb alapterületû a selyem­her­nyó-tenyésztést bemutató terem együttes volt. A kiállítást BEZERÉDJ Pál, az állattenyésztési ág országos hatáskörû miniszteri meghatalmazottja rendezte. Több tucatnyi saját ke­zû levele, melyet a múzeum adattára õriz, szoros kapcsolattar­tás­ról tanúskodik. Különösen SAÁROSSY-KAPELLER Ferenc igaz­gató­val került baráti viszonyba, akivel a selyemtenyész­tésen kívüli egyetlen szenvedé­lyét, a vadászatot ûzte a gemenci Dunaerdõ­ben.[115] A múzeumi kiállítások fel­újítása után, 1907-ben, késõbb 1934-ben is, a látoga­tók nagy gyûjteményt ismer­hettek meg. A selyem­te­nyészté­si terem - melyet a tanul­mány végén képek szemlél­tetnek - A múzeum egyik leglátvá­nyosabb kiállítá­sa volt (lásd 6-7. ábra!). E történe­ti jelentõségõ gyûjtemény nagy része áldozatá­ul esett a háborús pusztítás­nak. 1953-ban állandó kiállításként a méhé­szettel együtt még szerepelt a selyem­hernyó-tenyésztés is. Az 1960-as években az anyag zömét selejtez­ték és elajándé­koz­ták.[116] Így napjaink­ban csupán könyvtári és adat­tári dokumen­­tumok, továbbá a fénykép­tárban található felvéte­lek õrzik e nagy múltú ágazat történetét. A selyemte­nyész­tés tárgyi gyûjtemé­nyét a múzeum most induló gyarapí­tással törek­szik megalapoz­ni.

Összegezés

      A magyar manufaktúraipar születésekor, a vas-, üveg-, bõr-, papír- és élelmiszeripar mellett a textilipar szakembe­rei is bábáskodtak. Ha ezek, a 18. század elején és második felében induló vállalkozások a 19. századra - a kortárs közgazdászok által "gyarmatinak"[117] minõsített HABSBURG gazda­ságpolitika következtében - kevés kivétel­­lel el is sorvad­tak, a selyemipar területén a VALERO család 1776-ban alapított "gyára" mégis bírta a versenyt több mint egy emberöltõn át. Az iparág jelentõségét aláhúzza az a tény, hogy nyugaton csaknem száz évvel korábban "a fonóipari találmányok hatására a selyemfilatórium lett a gyárépület példaképe", s így az akkor korszerû épületszerkezetre sokáig ez szolgált mintaként a többi ágban is.[118]

      A 18. században meghatározóvá váló HABSBURG merkan­ti­lizmus, majd a század harmadik harmadától jelentkezõ fiziok­rata elvek (és az osztrák, cseh burzsoázia befolyása) az örökös tartományok iparának fejlesztését részesítették elõnyben. Magyar vonatkozásban csak olyan iparágak létesíté­sét tûrték, melyek az elsõdlegesen szorgalma­zott nyersanyag­termeléshez kapcsolódtak. Ilyenek voltak a kincstári birtoko­kon induló mezõgazdasági kísérletek (festõnö­vények, gyapot, kender) termését félkész áruvá feldolgozó mûhelyek. Ide so­rolható a selyemtenyésztés és -fonás is, melynek meghono­sítása - korábbi nyugat-európai mintára - e térségben is az uralkodók kiemelt támogatását élvezte.

      A nemzeti ipar megteremtésére való törekvés, a nyugati tanulmányutak tapasztalatai (angol textilipar, francia selyem), a divat (ókori ruhákat utánzó empire, majd biederme­ier) diktálta kereslet, a gazdaságpolitika által már korábban nyitva hagyott mûködési terület (gombolyítás, fonás) együt­tesen azt eredményez­ték, hogy az 1830-as évek végére a selyem­hernyó-tenyésztés kilendül­hetett addigi holtpontjáról. Sõt az uralkodó által sürgetett kényszerfeladatból nemzeti üggyé vált. A hazafiúi tettként értékelt, erkölcsileg (de jutalmak­kal anyagilag is) méltá­nyolt, a kiállítások reklám-erejével támogatott tenyész­tõi és ipari-vállakozói tevékeny­ség felélénkülése vezetett a dolgozat­ban vázolt teljesítmé­nyekhez, melyek elérték a korabeli nyugati ipar színvonalát.

IRODALOM

APÁCZAI CSERE János 1653. Magyar Encyclopaedia. Utrecht.

BOLLE János 1882. Rövid útmutatás a selyemhernyó okszerû tenyésztésére. Bp.

BÖHM Lénárt 1867. Dél-Magyarország vagy az un. Bánság külön történelme. I-II.k. Pest.

BUNTA Magdolna 1961. Az erdélyi selyemtermelés történetéhez a XIX.sz. elsõ felében. In: Stud. Univ. Babes-Bolyai Series IV. fasc. I. - Historia.

CSERNYÁNSZKY Mária 1941. A Valero-család a régi Pest mûvészetében. In: Tanulmányok Budapest Múltjából. IX. 194-213. pp.

CSIFFÁRY Tamás 1993. Tüzes sárkányok, repülõ barátok és egyéb furcsaságok. Bp.

DICTIONNAIRE Encyclopédique Quillet. 1958. Dir. Raoul Mortier. Libr.: Aristod Quillet, Paris. Scott-Z. vol.

ECKHART Ferenc 1922. A bécsi udvar gazdasági politikája Magyar- országon Mária Terézia korában. Bp.

ENDREI Walter 1974. A textilipar története. Bp.

ENDREI Walter 1969. Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században. Bp.

AZ 1885. évi Budapesti Országos Ált. Kiáll. Katalógusa, Szerk. Mudrony S.,  I-II. rész, Bp.

FENT István 1930. A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából. Bp.

FÉNYES Elek 1842. Magyarország statisztikája I-III. k. 1842-43. Pest.

FÉNYES Elek 1843. Miért emelkedett a selyemtenyésztés? ... In: Magyar Gazda 1843. július 23.

GELLÉRI Mór 1885. A kiállítások története, fejlõdése és jövendõbeli rendszeresítése. Bp.

GELLÉRI Mór 1912. 70 év a magyar ipar történetébõl 1842-1912. Bp.

HORVÁTH Mihály 184l. Az ipar és kereskedés története Magyaror­szágban a 3 utolsó század alatt. Buda.

ILLÉSY János 1897. A selyemtenyésztés állapota Magyarországon 177l-ben. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. IV. évf. 321-330. p. 

ILLÉSY János 1898. Passardi János, az elsõ selyemtenyésztõ hazánkban. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. V. évf. 1-10. p.

JEGYZÉK az elsõ magyar /1842/ iparegyesületi kiállításra beküldött tárgyakról... Landerer und Heckenast, Pest, 1842.

JESZENSZKY Árpád 1972. Az eperfa. Bp. /Magyarország kultúrflórája VII. k. 11.füz./

K. KARLOVSZKY Endre 1895. A selyemtermelés története Erdélyben

1848-ig. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. II. évf. 159-179.p.

K. KARLOVSZKY Endre 1896. Magyar gyár- és kézmûipar 1771-74-ben. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. III.évf. 1.p.-

KÓSA János 1939. A budapesti selyemipar kialakulása. In: Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve IX. 

KOSÁRY D. 1990. Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Bp. /Magyarok Európában/

KOSSUTH Lajos 1843. Jelentés az elsõ magyar iparmûkiállításról -1842. Pest.

LIPPAY János 1667. Posoni Kert I-III. Nagyszombat. [Facsimile].

LUKÁCSY Sándor 1857. Selyem- és eperfatenyésztés. Pest.

MAGYAR Agrártörténeti Életrajzok I-III.k. M. Mezõgazdasági Múzeum. Bp. 1987-1989.

MAGYARORSZÁG selyemtenyésztése és selyemsodró ipara. 1880-1910. M. kir. Mezõgazdasági Múzeum - F. M. Orsz. Selyemteny. Felügy.

MÉREI Gyula 195l. Magyar iparfejlõdés 1790-1848. Bp.

MÉREI Gyula 1980. Magyarország gazdasága 1790-1848. In: Mo. története 10 kötetben. 5/1.k. Bp.

MÉSZÁROS Z.-VOJNITS A. 1972. Lepkék, pillék, pillangók. Bp.    

MISKOLCZI Gáspár 1702. Egy Jeles Vadkert. Lõcse. /Magyar Hírmondó/ [Facsimile].

NAGY István 1961. A manufaktúra-ipar kialakulása Pest-Budán. In: Tanulmányok Budapest múltjából. XIV. Bp. 285-342.p.

NAGYVÁTHY János 1820. Magyar Házi Gazdasszony. Pest. 13.szakasz 202-210. p.

NÉMETH A. 1901. Selyemtenyésztési mozgalmak Gyõrött 1771-1891. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. Bp. 1.p-

NYÁRÁDY Gábor 1962. Az elsõ magyar iparmûkiállítás. Bp.

PAPP Zoltán 1993. A selyemhernyó "öt élete" In: Élet és Tudomány 34. sz. 1071-1074.p.

PAPP Zoltán 1993. A selyemhernyók betegségei - Nosemosis. In: Kistermelõk Lapja 1993/6.

PENYIGEY Dénes 1980. Tessedik Sámuel /Agrártört. Tanulm. 9./ Bp.

PLEIDELL Ambrus 1929/30. A magyar kincstár apatini telepei Mária Terézia korában. In: Századok 1929/30. Bp.

SCHOBER József 1926. A selyem és feldolgozása. Bp.

SEBESTYÉN Endre 1957. A selyemhernyó tenyésztése. Bp.

SELYEMTENYÉSZTÕK naptára, 1903/1904. tenyésztési évre. Ingyenesen kiosztja a tenyésztõk körében F.M. Orsz. Selyemteny. Felügy. Szekszárd.

SÜLE Sándor 1967. A keszthelyi Georgikon 1797-1848. Bp.

SZ. BÁNYAI Irén 198l. Az Országos Selyemtenyésztési Felügyelõség tevékenységének fõbb jellemzõi Bezerédj Pál irányítása alatt. In: Textilipari Múzeum Évkönyve 4.- Kiad. a Textilipari Kutató Intézet, 53-93. p.

SZABÓ Gyula /1957/. Selyemgubó-termelés hazai és nemzetközi vonatkozásban. Kézirat. M. Mg. M. Adattár - Kéziratgyûjtemény. IV.764. lelt.sz. 32 p.

SZAKÁCS Margit 1958. A Valero-gyár. Bp.

SZALKAI-NÉMET 1847. Iparczímtár. Pest.

SZÉCHENYI István 1830. Hitel. In: Gr. Széchenyi István Hitel a Taglalattal és a Hitellel foglalkozó kisebb iratok. Szerk.:Ifj.Iványi-Grünwald Béla, Bp. 193O. M. Tört. Társ. /Magyarország újabbkori történetének forrásai/

SZÉCHENYI István 1840. A selyemrül. Pest. [Facsimile].

SZENTKLÁRAY J. 1909. Mercy kormányzata a Temesi Bánságban. Bp. Klny. MTA. Értekezések a tört.tud.körébõl XXII.k. 4.sz.

SZERÉNYI Imre 1973. Kísérlet a megyei igazgatás átalakítására II. József korában In. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 7. Székesfehérvár. 73-90.p.

SZIGETI et al./1953/. Selyemhernyótenyésztõk kézikönyve; Selyemtermelés technológiája Kiad. Selyemgubótermeltetõ V. Bp. É.n.

TÁRGYJEGYZÉK a második/1843/ magyar iparmûkiállításhoz. ... Pest.

TÁRGYJEGYÉK az 1846. évi iparmû-kiállításhoz. ... Pest.

TESSEDIK Sámuel /1873/. Önéletírása. Ford. és kiad. Zsilinszky Mihály. [Hasonmás kiadás].

TÓTH Lajos 1976. Tessedik Sámuel 1742-1820. Bp.



[1].A dolgozatban a selyemhernyó-tenyésztés szó szinonimájaként - a múlt században általánosan elfogadott - "selyemtenyész­tés" kifejezést is használom.

[2].CSERNYÁNSZKY M. 1941. 205.p.

[3].ENDREI W. 1969. 12.p.

[4].KOSSUTH L. 1842. 31.p. - 856.072 font (mai értékre átszá­mít­va).

[5].Felfedezõje Louis Pasteur. (Études sur la maladie des vers à soie, Paris, 1870-71.)

[6].SEBESTYÉN E. 1957.

[7].U.o. 31.p.

[8].JESZENSZKY Á. 1972. 16.p.

[9].A kirendeltségek székhelyei: Baja, Békéscsaba, Budapest, Debrecen, Gyõr, Kaposvár, Miskolc, Nyíregyháza, Pécs, Szolnok, Tolna, Zalaegerszeg voltak.

[10].SZIGETI et al. (1953). 28-29.p.

[11].JESZENSZKY Á. 1972. 17.p.

[12].SZIGETI et al. (1953) 30.p.

[13].Szövetkezet, 1964. július 20. sz.; Szabad Föld 1961. okt. l. sz.

[14].ASZTALOS I. 1968. Az állattenyésztés területi megosz­lása Magyarországon. 215.p.

[15].JESZENSZKY Á. 1972.

[16]. Uo.

[17].Ennek ugyanis a zöld juhar mellett az eperfa a legkedvel­tebb tápnövénye.

[18].Veszprémi Napló 1977.jan.28.sz.

[19].Kistermelõk Lapja 1991.6.sz. (Dr. Szalay László irányitá­sával indult a kísérlet).

[20].Kistermelõk Lapja 1990/2. és 7.sz.; 1991/4.,10. és 11.sz. továbbá Dr. Szalay László közlése.

[21].Itt mondok köszönetet dr.Papp Zoltánnak, a DATE Hódmezõvá­sár­helyi Állattenyésztési Fõiskolai Kara docensének, az általa nyújtott értékes információkért. õ volt a kísérlet elindító­ja, s pár fõs csoport élén - más irányú munkái mellett - máig is annak fáradhatatlan "motorja". Tájékoztatá­sa szerint az 1992-es tenyésztési idényben Csongrád, Bács-Kiskun, Békés megyékbe adtak ki lárvákat. A fõiskolának és a Bikali Állami Gazdaságnak egyaránt új telepítésû, 2 ha-os epresültetvénye van.

[22].MISKOLCZI G. 1702. 448-450.p.

[23].SCHOBER J. 1926. 15.p.

[24].ILLÉSY J. 1898. adatai szerint valójában az 1701.május 27-én kelt királyi diploma adományozta Baranya megye két faluját: Aranyost és Pellérdet, a Bécsben már elõzõ század végén nagysza­bású selyemkelme üzletet fenntartó kereskedõnek, a császári udvar 7000 Ft-os adóssága fejében. A reformkori folyóiratok cikkírói egy milánói újság (Gazetta di Milano, 1837.330.sz.) forráshivat­kozás nélküli adatát vették át késõbb, s így terjedt el a kezdet 1680 körüli idõpontja.

[25].HANÁK J. 1849. Az állattan története és irodalma Mo-on. 19.p. és APÁCZAI CSERE J. 1653. 211.p.

[26]. A Bombyx mori L. a rovarok osztályának Lepkék (Lepidoptera) rendjébe, ennek b./ alrendjébe: Akasztótüské­sek (Frenatae), ezen belül a Selyemlepkék (Bombycidae) családjába tartozik. 

[27].MEZÕGAZDASÁGI Lexikon, Bp. 1982. 470.p.

[28].SEBESTYÉN E. 1957. 12.p.

[29].Az ábra forrásai: DICTIONNAIRE encyclopédique Quillet 1958. 5084.p. és PAPP Z. 1993. In: Élet és Tudomány 1071-1074.p.

[30].Az itt olvasható morfológiai jellemzõk fajta függvényei.

[31].SÁNDOR I. 1789. Sokféle V.darab /Folyóirat/. In: CSIFFÁRY T. 1993. 162.p.

[32].Az eperfa (Morus) nemzetsége a zárvatermõk törzsének kétszikûek osztálya 4. ágazatába, az Urticales sorozat eperfafélék (Moraceae) család Moroideae alcsaládjába tarto­zik. (Soó: Fejlõdéstörténeti növényrendszer­tan. 1963.)

[33].LIPPAY J. 1667. 158-162.p.

[34].JESZENSZKY Á. 1972. 13.p.

[35].A mellékelt térkép az alábbi mûvek felhasználásával készült: FENT I. 1930.; MÉREI Gy. 195l.; HORVÁTH M. 184l.; ILLÉSY J. 1897.; K.KAR­LOVSZKY E. 1895.; ENDREI W. 1969. - továbbá egyes adatokat az irodalomjegyzékben megadott egyéb munkák­ból vettem.

[36].SZENTKLÁRAY J. 1909. 251.p.

[37].Uo. 334.p.

[38].1768 és 1770 között a Bánság területére is kiterjedõ ellenõrzõ, fõfelügyelõi hatáskört kapott Sollenghi, tekintet­tel a szlavóniai tenyészté­si sikereire. (Endrei W. 1969. 207.­p.) Jelentõsége miatt valójában õ tekinthetõ a magyar selyemhernyó-tenyésztés "atyjának".

[39].SZENTKLÁRAY J. 1909. 334.p.

[40]. Fent István közlése, meg nem nevezett források alapján.

[41].Elsõ készítményeit a helyi székesegyház kapta, a második szövetet a császár nejének, Krisztinának ajándékozták. (BÖHM L. 1867. 25.p.)

[42].Serangeli H.I. kapitány pl. 4 éves szerzõdés alapján évi 2300 Guldent vett fel a kamarai pénztártól, hogy Itáliából tenyésztésben és fel­dol­gozásban jártas embereket hozzon. Ezt a fehér eperfák szaporításán kívül 28 selyemfeldolgozásban foglalkoztatott személy (ideértve 12 szegény árva leánykát) fenntartására kellett fordítania. Megbízását 1755 júniusában Domenico Gazella "selyemgyáros" vette át. (Mária Terézia 1755. május 16-án kelt rendelete. - Kiállítási célra után­nyomva 1896. Szegszárd, Báter ny. -M.Mg.M. III. Iratgyûjt. 8196/3.lelt.sz.)

[43].BÖHM L. 1867. 104.p.

[44].ECKHART F. 1922. 32.p.

[45].ENDREI W. 1969. 37.p. - A Magyar Hírmondó tudósít, 1780-82. évfolyamaiban, hogy "Bethlen Miklós grófné eszten­dõnként 60, 70, 80 font selymet is már beveszen", Nagyalmás nevû váránál pedig "alléja" készül eperfákból. Fehérgyarmaton nagykállai Kállai Erzsébet asszony saját selymébõl takácsával "májlándi és kávé alá való keszkenõ­ket" szövetett. (In: CSIF­FÁRY T. 1993. 163.p.)

[46].ILLÉSY J. 1897.; FENT I. 1930.

[47].ENDREI W. 1969. 206.p.

[48]. 1 bécsi font = 0,56 kg

[49].ECKHART F. 1922. 31, 32.p.

[50].K.KARLOVSZKY E. 1896. Magyar gyár ... 1-5.,22, 24, 27-31.p.

[51].NAGY I. 1961. 300.p.

[52].Valeróék üzemében a késõbbiek folyamán "az eperfa ültetés­tõl a szövésig a technológia minden ágára tanították a gyermekeket".(ENDREI W. 1969. 140.p.) Beywinckler és Höpfin­ger óbudai selyemszövõk 1780-ban a kamarához benyújtott kérelmük­ben említik, hogy letelepedésük óta 5229 eperfát ültettek. Lehner Tóbiás feltehetõen 1782-ben induló pesti szövet-"gyára" mellé szintén állított fel selyemtenyészdét.­(KÓSA J. 1939. 157., 175.p.)

[53].NAGY I. 1961. 301-302.p.

[54]. MÉREI Gy. 1951. 94.p.

[55].MÉREI Gy. 1951. 94.p. és NAGY I. 1961. 316-320.p.

[56].NAGY I. 1961. 316.p.

[57].HORVÁTH M. 1841. 216.p. Az árva gyermekek selyemipar­ban való foglalkoztatása végighúzódik annak egész történetén. E réteg - kiszolgál­tatottsága, rászorultsága folytán - olcsó és biztos munkaerõt jelentett a hosszú betanítási idõt és lassan elsajátít­ható szakértelmet és rutint igénylõ selyemfeldolgo­zási munkában. Az árvák eltartásához bizonyos idõszakokban a gyárosok kincstári vagy megyei dotációt is kaptak, bért ellenben hosszú évekig nem kellett fizetniük. (ENDREI W. 1969. 31, 100-101.p.; KÓSA J. 1939. 157.p.)

[58]. FENT I. 1930. 18.p.; ENDREI W. 1969.

[59]. MÉREI Gy. 1951. 21., 94., 98.pp.

[60].FÉNYES E. 1843. 929.p.

[61]. Életrajzát és mûködését lásd TÓTH L. 1976. és PENYIGEY D.  1980. Szintén folyt selyemte­nyésztés "Mazzo Catt módszerei alapján" a Nákó Kristóf által 1802-ben Nagyszent­mik­lóson létreho­zott szakiskolában, ugyanis ez Tessedik tervei alapján kezdte meg mûködését. (­TÓTH L. 1976. 293-294.p.)

[62].TÓTH L. 1976. 252.p.

[63]. TESSEDIK S. (1873). 26.p.

[64]. FENT I. 1930. 18.p.

Az 1770-es évek elejétõl selyemtenyésztési gyakornokként is dolgozott Lakics János (selyemszövõ mester) és Poppin József a ráckevei kincstári uradalomban, hatáskörüket 1773-tól az óbudai uradalomra is kiterjesztették (KÓSA J. 1939. 128. 130.p.) A felügyelõk közül többen tenyésztési útmutatót is kiadtak: pl. Gallarati János erdélyi igazgató 1785-ben (tevékenységét részletesen ismerteti K.KARLOVSZKY E. 1895.); Stolz János, a pesti kerület felügyelõje 1786-ban; Bödei Bödös Ferenc baranyai inspektor 1789, 1806-ban; Bielik Mihály nyitrai felügyelõ 1799-ben. Blaskovits József, a legterméke­nyebb selyemtenyésztési szakíró Arad, Békés, Temes és Torontál megyékben mûködött, alapvetõ munkája 1793-ban jelent meg. /E korai írók munkáit lásd MAGYAR Mezõgazdasági Szakiro­dalom Könyvészete I.k. Kiad. Magyar Mezõgazdasági Múzeum, Bp., 1934./

Ismeretes még ezidõbõl Hayer János, aki 1787 körül Fejér vármegye selyeminspektora volt (Szerényi I. 1973. 81.p.), Erdélyi János 1777-ben Gyõr-Moson-Pozsony vármegyék selyemte­nyésztési felügye­lõje, Dorffner József 1791-tõl Gyõr város önálló selyemfelügyelõ­je volt. (NÉMETH A. 1901. 5.p.) 1784-tõl Lakner László Pest és Buda városok selyeminspekto­ra. (KÓSA J. 1939.) Balsamy József perlaki selyemtermelési felügyelõ adott módszertani segítséget a századfordulón a keszthelyi Georgikon tenyésztõ munkájához. (SÜLE S. 1967. 186.p.)

[65]. HORVÁTH M. 1841. 210. p.  

[66].ENDREI W. 1969. 207.p.

[67]. Magyar Törvénytár [CJH.] 1740-1835. 205.,211.p.; HORVÁTH M. 1841. 268.p.

[68]. SZABÓ Gy. (1957). 12.p.

[69]. Schedius Lajos János (1768-1847) bölcseleti, jogi doktor. - 1802-ben Pesten jelent meg mûve: Vollstän­diger Unterricht über die vortheilhafteste und leichteste Art des Seidenbaues für das Königreich Ungarn. 1810-ben Bécsbe hívták a hazai selyemtenyésztés ügyében tanácskozásra. (FENT I. 1930. 20-23.p.)

[70]. FÉNYES E. 1842. 186.p.

[71]."...A hernyók nagyobb része elveszett részint mostoha idõjárás,... részint madarak, kivált gólyák és verebek által megemész­tetvén." HORVÁTH M. 1841. 296.p.

[72].FÉNYES E. 1842. I.k. 187-188.p.

[73]. SZÉCHENYI I. 1830. 373.p.

[74]. SZÉCHENYI I. 1840. II.p.

[75]. Uo.

[76]. A SOPRON-Vasi Szeder Egylet ... In: Magyar Gazda 1841. 820-821.p.

[77]. SZ.BÁNYAI I. 1981. 56.p.

[78]. FENT I. 1930. 59.p. és SZ.BÁNYAI I. 1981. 55.p.

[79]. OL. P. 1073. 23.cs. 63.t.: - Simonyi János, a Kecskeméti Selyemtenyésztési Társaság igazgatójának 1844. ápr.24-én kelt levele az Iparegyesülethez.; MOHÁCSI Casinói Selyemte­nyésztõ Egyesület­nek rendszabályai, 1837. In:Ismertetõ, 1837.okt.8. sz.; PÉCSI selyemtenyésztõ egyesület rendszabályai Buda, 1838. 4 p. ; OL. P. 1073. 23.cs. 64.t.: - Birkés Endre esztergomi prímási kiadónak, a tervezett társulat szervezõjé­nek 1843. dec. 22-én az Iparegyesülethez írt levele.; Csanády Ferenc 1845 jul.27-i levele Gr. Zichy Jenõhöz; A KUN-FÜLÖP­SZÁL­LÁSI selyemtenyésztõ egyesü­let. In:Hetilap, 1846. 52.sz.; K.KARLOV­SZKY E. 1895. 179.p.

[80].BUNTA M. 1961. 81-85, 87.p.

[81].NAGYVÁTHY J. 1820. 202-210.p.

[82].Magyar Gazda 1842. 1238-1241.p.

[83]. Magyar Gazda 1842. 310-311.p.

[84]. KOSSUTH L. 1842. 29.p.

[85].GELLÉRI M. 1885. 26.p.

[86]. Az elsõ bécsi birodalmi általános iparmûkiállítás 1835-ben volt a Burg termeiben. Itt csupán 8 magyar szerepelt. A második iparmûkiállításon (Bécs, 1839 máj.) már 14 magyar vett részt. Az 1845-ös bécsi kiállítás 37 magyar kiállítója közül 19-en kitüntetést kaptak. (A selyemkiállítók közül: - Arany: Hoffmann és fiai; - Ezüst: Radulovits testvérek és Lorenz Alajos, Fehértemplom; Herczog Éva és Petz Ferenc, Pancsova; - Bronz: Ivanovits Ferenc, Eszék; Bruder Rudolf, Bécs és Pozsony; - Méltányló elismerésben részesült:Schmid Antal és Blaschutty Antal, Bogsán.)/SZALKAY - NÉMET  1847. 276.p./

[87]. KOSSUTH L. 1843. 5.p.

[88]. Uo.

[89]. A táblázat az alábbi források felhasználásával készült: JEGYZÉK az elsõ magyar, 1842.; TÁRGYJEGYZÉK a második, 1843.; TÁRGYJEGYZÉK az 1846.; KOSSUTH L. 1843.; GELLÉRI M. 1885. és a Hetilap-ban közzétett díjazások.

[90]. Kiosztásra került 5 arany, 15 ezüst, 29 bronz emlékpénz, valamint 31 dicsérõ oklevél és 36 méltányló elismerés. Néhányat a Nemzeti Múzeum éremtára õriz, egy az Iparmûvészeti Múzeum birtokában van. (NYÁRÁDI G. 1962. 144.p.)

[91].GELLÉRI M. 1885. 103.p. - Szekszárdon 1842-ben Dõry Gábor, Perczel Mór és más reformpárti nemesek ünnepélyesen megfogad­ták, hogy a következõ hat évben maguk és mindazok számára, kiket õk ruháznak csak hazai gyárakban készült szöveteket vásárolnak. In: Pesti Hírlap 1842.sz­ept.1.

[92].A Széchenyi érdekkörébe tartozó Henking Henrik is nehezmé­nyezte, hogy a többi magyar vállalkozást említetlenül hagyta Kossuth.

[93]. GELLÉRI M. 1912. 10-11.p.

[94]. FÉNYES E. 1843. Miért emelkedett a selyemtenyésztés...? In: Magyar Gazda, 1843.július 23-i szám.; OL. P. 1073. 23.cs. 63-64.tétel: A Hoffmann és fiai cég jelentései 1842-1845.

[95].Szeged városa 1838-ban észrevételezi, hogy míg 1821. és 1822. évben - kincstári beváltás mellett - a szegedi selyem­nek csupán kilencede ill. ötöde volt másodosztályú, addig 1829-ben és 1830-ban "egy font sem vevõdött be elsõ osztály­ba". (Szeged város Tanácsának jelentése a Helytartóta­nács 7077/1836. sz. rendeletére. 1838. jan.24. - M.Mg.M.III.  8015. lelt.sz. - Szeged város ajándéka 1901.)

Az Iparegyesü­let igazgató választmányának vizsgálódása szerint 1837-ben Hoffmannék csak ott fizettek tetemesebb mennyiségû elsõ osztályú gubóárat, ahol konkurencia volt a felvásárlásban. (Pl.Eszéken, Apatinban, Fehértemplomban, Karánsebesen és Pancsován.) In: Hetilap, 1846. 208.p.

[96]. FENT I. 1930. 29.p.

[97]. 1 pft (pengõforint) = 60 krajcár; 1 pft = 2,5 vft (váltóforint).

[98]. FÉNYES E. 1843. Miért emelkedett ...?

[99]. FENT I. 1930. 32.p.

[100]. FÉNYES E. 1843. Miért emelkedett...?

[101]. NYÁRÁDI G. 1962. 141., 150 p.

[102]. OL. P.1073. 23.csomó 64.tétel: 1847. évi tárgyalások az "Óbudai Selyemház" Iparegyesület által tervezett felállításá­ról, a gombolyító épületének megvásárlá­sáról.

[103]. Az 1844. augusztus 25-én lezajlott díjkiosztáson 9 arany, 29 ezüst-, 41 bronzérem, 47 oklevél és 33 méltányló elisme­rés jutalmazta a kiemelkedõket. NYÁRÁDI G. 1962. 162.p.; FENT I. 1930. 36-37.p.;

KOSSUTH L. 1843. 22-25.p. szerint - A nyers, nem sodrott (unfilirt) selyemnél a finomságot aszerint számítják, hogy hány gubó szálát egyesítik a gombolyításnál. A sodrott selyem (filirte Seide) finomságát denier-ben mérik. Ekkor a 40 denieres volt a legdurvább és a 12 denieres a legfinomabb.-  - Denier (röv. den) régi súlymérték kb. 0,05 g. Eredetileg kb. 450 m fonal 0,05 g-okban kifejezett súlya volt.(Mûszaki lexikon. 1984.)

[104]. Az 1885.évi Budapesti (Mudrony) 1885: II.rész. Kiállítók IV.csop. 367.tétel.

[105]. GELLÉRI M. 1885. 126. p. - E kiállításra csak azok "lõnek meghíva, kik az utolsó egy év, azaz a védegyleti mozgalom keletkezte... óta léptenek mûiparunk újabb tényezõi közé". A késõbbi kiállításokon nem szerepeltek: Bauch Ferenc selyemtakács Pesten; Seyffert Máté selyemtakács Pozsonyban: Wagner Károly gyárnok Pesten; Weinlich Ferenc gyárnok Pozsonyban. Duránszky pozsonyi selyemgyáros azért szerepelhe­tett, mert ekkor bõvítette ki üzemét selyemkelmék készítésére is, Valero pedig "tetemesen megnagyobbítva üzletét" egészen új termék­skálát tudott bemutatni. (In: Hetilap 1845, 1117- 1118.­hasáb.) 

[106]. SZAKÁCS M. 1958. 16.p.

[107]. MÉREI Gy. 1980. 401-402.p.

[108]. GELLÉRI M. 1885. 116-118.p.

[109]. Uo. 122.p.

[110]. TÁRGYJEGYZÉK az 1846. 41.p.

[111]. SZAKÁCS M. 1958. 20.p. - A kiállított tárgyak közül napjainkig fennmaradt egy-két darab: - V. Ferdinánd fehér atlaszselyemre készült mellképe Bíborczfalvy Székely Lajos ezüstmetszete alapján (BTM.,Iparmûvészeti Múz. - 2 variáns); - Selyemkép Klauzál Gáborról; - a BTM tulajdonában két ruha maradt fenn: egy barnás színárnyalatú mintás és egy világos­szürke moiré. Néhányat õriz az Iparmûvészeti Múzeum is. 

[112]. Zeleméren a tenyésztést a Bauvais-féle rendszer alkalma­zásával végezték, a motollálást pedig a "bécsi Quala gépei­vel". Ezek egy részét az általuk kidolgozott "nõtelen"  gombolyításra állították át. Ennek lényege, hogy nem két szál sodródik egymásba, hanem egy szál sodorja magát. Elõnye, hogy a "legselejtesebb gubókat sem kivéve, sokkal tisztább, kóctól mentebb selymet lehet elõállítani". 1846-ban az olaszországi selyem cérnázásánál 4-5 % volt a hulladék, a zeleméri motollálási modor mellett 1-2 %. (OL. P.1073. 23.cs. 64.té­tel: Gönczi és Karap levele az Iparegyesülethez. 1847.jan. 16-17.) 

[113].CSERNYÁNSZKY M. 1941. 207.p. 

[114]. 1847-ben Török János az MGE titkára, Csanády Ferencnek (az Iparegyesület jegyzõjének) küldte meg "illetékességbõl" a Helytartótanács selyemte­nyésztési vonatkozású i­ratkötegét. Ill. a grazi stájerországi mezõgaz­dák közgyûlésére is az Iparegyesülettõl kért bemuta­tandó mintadara­bokat. 1847 áprilisától az Iparegyesület kebelén belõl Selyemügyi Bizottmány alakult és tartott kb. kéthetenként ülést. ­/OL. P. 1073. 23. cs. 63-64. t.)  

[115]. FENT I. 1930. 143.p. - A múzeum 1904-1910 közötti igazgatója mint "a magyar nép jóltevõje" szerepel - Széchenyi Pál, Darányi Ignác, Máday Izidor és többek sorában - a felügyelõ­ség által kiadott és a tenyésztõkhöz ingyen eljut­tatott 1903-1904. évi naptárban. (SELYEMTENYÉSZTÕK naptára 1903: 31.p.)

[116]. M.Mg.M.Képzõmûvészeti és fotóanyag központi leltárkönyve 737, 758/1962., 45l, 452/1965. selejtezési jkv. ikt.sz. A 758/1962. sz. jkv. tanúsága szerint a benne foglalt anyagot a Balassagyarmati Szakiskolának ajándékozta a múzeum.

[117]. E kérdés árnyaltabb kifejtését lásd többek között ENDREI W. 1969. és KOSÁRY D. 1990.

[118].ENDREI W. 1974. 52. és 54.p.

 

 

Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez II.
Megjelent Magyar Mezõgazdasági Múzeum Közleményei 1995/1997. 163-192. pp.
[119]

 

     A dolgozat elõzõ részének megjelenésekor, 1993 és 1995 között, a selyemhernyó-tenyésztés reneszánszát élte Magyarországon. Az újrahonosításra tett kísérletek - több kedvezõtlen, sõt tragikusnak mondható tényezõ egybeesése folytán[120] - sikertelenek maradtak. Ma az állattenyésztésnek ez az ágazata ismét csak történeti szempontú érdeklõdésre tarthat számot.

     Több hazai múzeumunk - hagyományai miatt - semmiképpen nem kerülheti meg a magyar selyemhernyó-tenyésztés múltjának tanulmányozását. Ilyen a Trianon utáni országterület "selymészeti fellegvárának" tekinthetõ Tolna megye múzeuma[121], amely évtizedek óta állandó kiállításán ismerteti a Bezerédjek és elõdeik mûködését. De közéjük tartozik a Magyar Mezõgazdasági Múzeum is, hiszen itt a századfordulótól egészen 1964-ig kiemelt jelentõséggel szerepeltek a magyar selyemtenyésztés és -gyártás eredményei[122].

     Most az 1849-1879 közötti idõszak történetéhez szeretnénk adalékokat nyújtani. Gondolati vezetõül ismét a kiállításokon megmutatkozó kiemelkedõ teljesítmények szolgálnak.

     1850 után az Iparegyesület felszámolásával[123] a Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE)[124] tevékenykedett a selyemhernyó-tenyésztés érdekében. Az állami támogatás ellenére a tenyésztés az 1870-es évek végén mélypontjára süllyedt, sõt fennmaradása is kérdésessé vált. Alig valamivel a hivatalos megszûntetõ határozat kimondása elõtt azonban egy olyan támogatóra talált, aki a fejlesztés tervének kidolgozásával, szakértelmével és megfelelõ pénzügyi hátterével ki tudta lendíteni a holtpontról. Ez a személy a reformkori selyemtenyésztés egyik fõ alakjának, Bezerédj Istvánnak a rokona, Bezerédj Pál volt.[125]

 

'Selymészek' a mezõgazdasági kiállításokon /1835/-1851-1857

     A reformkorban az Iparegyesülettel párhuzamosan a Gazdasági Egyesület is gondozta a selyemtenyésztés fejlesztésének ügyét. Feltûnõ, hogy az 1840-es évek végéig - még tenyésztési kérdésekben is - az Iparegyesület volt aktívabb: terjesztette a szakirodalmat, javaslatokat dolgozott ki, kiállításain szerepeltette a jelentõsebb tenyésztõket és feldolgozókat. Ennek talán az lehetett az oka, hogy a nyersanyaghiány sürgetõbben vetette fel a selyemfeldolgozás (fonódák, szövödék) részérõl a gubótermelés vagy az értékesítés kérdéseinek megoldását.

     A Magyar Gazdasági Egyesület[126] (OMGE) 1835. június 8-i megalakítása, és késõbbi mûködése a selyemhernyó-tenyésztés egyik reformkori "mentorának", gr. Széchenyi Istvánnak a nevéhez fõzõdik. Az egyesület az 1840. évi átszervezéskor a "mezei gazdaság" különbözõ ágazataira szakosztályokat hozott létre[127], köztük a Selyemtenyésztési szakosztályt is, az alapító gróffal az élén. Lapjának, a Magyar Gazdának szinte egyetlen olyan száma nincsen, amelyben ne lehetne - még ha csak hirdetés formájában is - olvasni e témáról.

     Az egyesület alapszabályban rögzített feladatának tekintette: "A Pesten évenként tartandó állatmutatást szintúgy, mint minden gazdasági termesztvények és mûvek mutatását kiterjedtebb divatba hozni".[128] Ezek 1857-ig országos jellegû, de ténylegesen szakkiállításoknak tekinthetõk, ugyanis e szemléken csak bizonyos mezõgazdasági ágak képviseltették magukat. Fõként az állattenyésztés (juh-, ló-, késõbb a szarvasmarha-tenyésztés), idõnként a gyapjú (mint termék) és a gazdasági gépgyártás (pl. ekeversenyek) szerepeltek. Bár az egyesület monográfusa[129] szerint ez késõbb "sertés, selyemhernyó és baromfi-kiállítással is szaporodott", valamint különféle "gyártott termények, czukor, liszt, továbbá szõlõ, gyümölcs és bor stb. kiállítás is indult meg és ismételtetett alkalmas idõközökben"[130] - de ezekre (egy-két gyümölcsbemutatón kívül) egyelõre egyéb adatot nem találtunk.

     A növénytermesztési ág önálló, országos bemutatóira csupán 1851-tõl került sor. Ekkor indult meg a termény-, kerti vetemény- és virágkiállítások sorozata. Érdekes módon a selyemtenyésztés (talán mert az eperfaültetés, ill. -kezelés kertészeti feladatnak, a selyemgombolyítás pedig háziipari tevékenységnek tekinthetõ) nem az állattenyésztési bemutatókon szerepelt, hanem ezeken a terménykiállításokon.

     Elsõ általános országos mezõgazdasági kiállításnak az 1957. évit nevezhetjük. Itt már a mezõgazdaság minden ága (növénytermesztés, állattenyésztés, mezõgazdasági gépészet) együtt szerepelt.[131]

     Az abszolutizmus idõszakában az egyesületnek az országos szervezõ tevékenységet szüneteltetnie kellett, de egy szûkebb bizottmány mûködésével és kinevezett ügyvivõkkel jogfolytonosságát fönntarthatta. A gyõztes osztrák hatalom az ideiglenes kormány budapesti biztosává Havas Józsefet[132] jelölte ki, aki OMGE-tagként, e pozíciójában is szerepet szánt az egyesületnek a mezõgazdasági intézkedések és törvények véleményezésében. De, mint a késõbbi történeti visszaemlékezés kommentálja: "... tagjai az abszolutizmus közegei iránt bizalmatlansággal viseltettek. ... Az egyesület tehát minden jelentõsebb akciótól tartózkodott."[133] Tevékenységi köre csupán kiállítások rendezésére, szakvélemények nyújtására, s szaklapja, a "Gazdasági Lapok"[134] kiadására szorítkozott.

       Az újjáalakult OMGE Bizottmány egyik elsõ ténykedéseként 1850 októberében szakvéleményt adott a bácskai kincstári birtokon tervezett selyemtenyészde felállítása ügyében. Korizmics László[135] készítette el a felmérést, mely megállapíthatta, hogy az apatini, kulai, palánkai, szántovai és sztapári[136] kincstári uradalmakban a selyemtermelés 1849-ben "tetemesen" gyarapodott[137]. A Földmívelési Minisztérium az egyesület javaslatait megküldte a megyehatóságoknak, s jelentést kért tõlük területük selyemtenyésztési állapotáról. A helyzetfelmérés szerint - bár a harcokban sok eperfaültetvény megsemmisült -, Temes megyében már megkezdték a gubótermelést, s ugyanekkor azt is jelentették, hogy a verseci selyem az 1851-es londoni elsõ világkiállításon nagy érmet nyert.[138]

     A begyûjtött adatokat az OMGE nyilvánosságra hozta a Gazdasági Lapokban. E nagyon érdekes körképbõl - terjedelmi okok miatt - csak egy-két adatot tudunk kiragadni:

     A Pesti kerületben 474.600 db eperfát írtak össze. - Kecskemét városának 15 holdas epreskertjét a megszálló orosz és osztrák csapatok, a pesti Lóverseny téren az 1846-ban kiültetett 1300 nagy és 165.000 kisebb eperfát pedig a szabadságharc alatt ott állomásozó horvát katonaság pusztította ki. De az "ültetés most is folyik" - jelentették -, "kb. 400.000 fiatal fa van itt, s Havas József kõbányai birtokán 12.000, szintén újabb ültetvény".

     A Pozsonyi kerületben  35.500 db eperfát találtak. - Nyitra

 megyében, Holicson és Ürményben 20.000-nél több, egy évesnél fiatalabb csemetét számoltak össze. Tenyésztéssel egyedül Nagyszombat városában foglalkoznak: Potornay "tábornoknõ" és Siebenfreund János.

     A Kassai kerületben 70-75.000 db eperfa volt a vizsgált idõszakban. - A Zemplén megyében (Ujhelyen és Stankócon) 1848-ban létesült 60.000-es állományú eperfaiskola megmaradt, egy másik több ezerbõl álló, Lónyay Gábor jószágán van. Itt "csak mulatságból foglalkoznak néhányan selyemtenyésztéssel, így Kazsuban Bárczi kisasszony".

     A Nagyváradi kerületben, mely földrajzi fekvése miatt (a lombard-velencei királysággal egyezõ szélességi fokon) a tenyésztésre a legalkalmasabb klimájú volt, 290.000 db eperfát találtak. Az ide tartozó Szatmár és Arad megyében "a tenyésztéssel teljesen felhagytak". Arad megye saját birtokai (aradi, csintyei, sebesi és szent-annai epreskertek) más célú hasznosításra "felsõbb rendeletre bérbe adattak". A szent-annai selyemtenyészdét azonban Steiniczer Farkas aradi kereskedõ tovább bérelte. Békés-Csanád megyében egyedül báró Wenckheim László tenyésztett selymet Mezõberényben (1850-ben 28 kg-ot)[139], Alsó-Bihar megyében pedig Hosszú-Pályiban és Monostor-Pályiban foglalkoztak vele, 16,8 kg és 14 kg évi terméssel.

     A Soproni kerület 1.500.000 db-os állományával továbbra is vezetõ helyen állt a kerületek között. - Az ide tartozó Tolna megyében a Selyemtenyésztõ Társaság[140] és a Bezerédj István által alapított Hidja községbeli telep mõködött, de kevesebbet termelt a korábbi évekénél. Vasban az eltelt idõszakban Ikerváron termeltek nevezetesebb mennyiségben, ahol a néhai birtokos[141], gr. Batthyány Lajos a költséget nem kímélte, most a kamarai kezelés mellett a selyemtermelés egészen megszûnt. Baranyából 5 epreskert meglétét jelentették 80.000 fával. Itt "korábban az ültetést és a csemeték ingyen kiosztását egy megyei kertész eszközölte két segéddel". Ezen felül két díjazott selyemtenyésztési felügyelõ is volt, de miután "az eljárás megváltozott" (megyei önkormányzat megszûnt), 1850-tõl már nem termeltek selymet. Nagycenken gr. Széchenyinek a dõlõk szegélyén 12.000 fája, ültetvényszerûen 600.000 csemetéje volt. A 6 gombolyító kazán 33,6 kg selymet termelt évente. A Sopron-Vas megyei Selyemtenyésztõ Társaság[142] is mûködött, 370.000 fára tehetõ epreskertje és a város erdeiben található 26.500 kiültetett fája a vizsgálat idején (1852 elõtt) "jó karban" volt.[143]

     A fenti felmérést szinte szó szerint átvette Galgóczy Károly, az 1855-ben megjelent összefoglaló statisztikai mûvében. De kiegészítette az 1850-1854 közötti újabb és az elõbbi "Jelentés"-bõl kimaradt területekre vonatkozó adatokkal. Miután ezek a tenyésztés legfejlettebb vidékei, nem érdektelen itt röviden ebbõl is idéznünk.

     "Versec még mindig termel évenként 1,68 - 2,24 tonna nyersselymet, Apatin 2,24 - 2,8 tonnát, Temesvár azonban már alig 0,56 tonnát". Újvidéken az l850. évi tûz megemésztette az ott lévõ két fonodát, mely közül az egyik a városé, a másik Rosconi úré volt. Jelenleg Bácskában hét fonoda áll fenn: 1 Kolluthon, 5 Apathinon, 1 Palánkán; a Bánátban Versecen van 4, a temesvári[144] kincstári selyemgyár azonban feloszlott. Tenyésztõi kedv lenne, de ezen a vidéken eperfalombban van legnagyobb hiány. Temesváron 32.000 fa van, Zombor két epreskertje "rendetlen kezelés" alatt áll. Újvidéken a városi epres 2400 db-ból áll, a Rosconi gyár felügyelõje, Posztpichl mûveltet egy 30.000 fából álló kert-bérletet. Még kevés selymet termelnek Bocsár, Bogsán, Lugos, Oravica, Nagybecskerek területén is.[145]

     Az öt kerületben[146] tehát összesen 2.375.100 db eperfát találtak a vizsgálók még használható epreskertekben vagy dõlõk, utak mellé kiültetve. Az újabb adatokkal együtt kb. 2.440.000 db-ra becsülhetõ az ország teljes eperfa-állománya. Nyilvánvaló, hogy e nagyon magas számban az egy és kétéves, lombozásra még alkalmatlan csemeték is szerepelnek, de ez egyben azt is jelzi, hogy a korábbi években haszonnal gazdálkodó tenyésztõk a takarmányozási alapot jelentõ eperfák pótlásáról nagy ütemben igyekeztek gondoskodni. 

     Az alábbiakban azt nézzük végig, hogy a harcok kártételei után, a fent vázolt takarmánybázis-ellátottság mellett, az abszolutizmus viszonyai között a selyemtenyésztés milyen eredményeket tudott felmutatni az ekkor indult fõbb terménykiállításokon.

     Az I. Országos Terménykiállítás (1851) fõ szervezõje Kubinyi Ágoston[147], segítõi Kováts Gyula[148] és Petz Ármin[149] voltak. Az Albrecht fõherceg[150] által megnyitott tárlat anyagát "az összehasonlító tanulmányozás elõsegítésére" terményfajták szerint csoportosították, hogy az "ország egész termelése mintegy rámában" mutatkozzék.[151] A kiállítók között a selyemtenyésztés területérõl csupán ketten vettek részt. Lónyay Gábor deregnyõi gazdaságának kertésze, Grawen Lajos, gyümölcs- és zöldségfélék mellett eperfamaggal jelentkezett, és Siebenfreund János[152] nagyszombati gyógyszerész 23 fajta alma, 3 fajta körte, valamint 100-féle burgonya mellett "több mázsa selyemgubót termesztvén, pompás sárga és fehér nyersselymet állított ki, az e selyembõl, Bécsben készült több kendõkkel együtt"[153]. õ a négy "fõjutalom - nyertes" közé került és két értékes, tájképekkel ékesített virágtartó urnát és egy porcelán gyümölcskosarat kapott. Fõként ilyen tárgyakat osztott ki - érmek helyett - az OMGE, melyeket az adományokból gyûjtött pénzen külön e célra vásárolt.

     Siebenfreund János több cikket írt a Gazdasági Lapokba, innen megismerhetjük tenyészdéjének ekkori munkakörülményeit. Már hosszabb ideje foglalkozott a tenyésztés elméletével. A franciaországi és a délvidéki tanulmányútjai során szerzett tapasztalatait 1850-ben, Nagyszombatban kísérelte meg elõször a gyakorlatba átültetni. A Steer Márton páduai tanártól kapott 35 grammnyi petével kezdte meg a tenyésztést, miután a városi epreskertet 12 évre kibérelte. A kezelésnél "gr. Freschy módját" követte, de a hazai értékesítési gondok miatt a megtermelt 114,8 kg - igen szép - selyemgubót csak több hónapi levelezés után tudta az olaszországi Comoban eladni, 200 pft-on.[154] 1851-ben már 420 g petébõl keltetett. A 400 ezernél több hernyó számára a nagyszombati eperfák levélkészlete kevésnek bizonyult. Mint írta: "Gr. Hunyadi uradalmából, az Ürmény melletti Keszi helységbõl kellett 3 hétig 7 órányira 2-3 szekéren éjjelenkint jól elrakva, ide szállítanom". Nyeresége így is jelentõsnek volt mondható, mert közlése szerint a selymet saját házában "egy e célra meghívott olasz család már hat hét óta gombolyítja".[155]

     A tenyésztés lassú fejlõdésnek indulását a két reformkori centrum, Nagycenk és Hidja olyan módszerrel mozdította elõ, hogy a környék parasztjai közül "selymészeket" képeztek ki, akik a vidéket járva, az igények elõzetes felmérése után, már kikelt hernyókat helyeztek el a tenyésztést vállalóknál, eperfacsemetéket is adtak ingyenesen. Sikeres mûködésük eredményeként 1852-ben 1,008 t, 1853-ban 5,32 t, 1854-ben 14,56 t selyemgubót termeltek.[156] 1854-ben a csupán e két központban együttesen feldolgozott gubómennyiség kb. 30 ezer pft értékû volt, "mibõl a népnek mintegy 13-14 ezer pft juthatott osztályrészül. ... Ekkora jövedelem 5-6000 hold földrõl kerül ki csak" - állapította meg a cikkíró.[157]

     A Széchenyi alapította Cenki Filanda (mely 1837-ben elsõként alkalmazott gõzgépet a gombolyítás mûveletében) 1852-tõl Stürmer Artúr kezelésében volt. Stürmer az 1851-ben Magyarországra érkezõ, br. Rathtal[158] együtt korábban Hidján dolgozott, majd Ikervárott és Nagycenken is fõ vállalkozó lett. A Filanda Berlinbõl hozatott Locatelli-féle gombolyítókkal mûködött[159] a '60-as évek végéig. Ez idõ alatt összesen kb. 84 tonna selyemgubót váltott be az Ikervár és Nagycenk környéki tenyésztõktõl. Teljesítményének tetõpontját 1862-ben érte el, amikor 11,2 tonnát gombolyítottak itt.[160]

     Két évvel késõbb került sor a II. Országos Terménykiállítás megrendezésére, mely 1853. október 23 - november 15. között fogadta a látogatókat. Ekkor már 5 termelõ tudott gubót vagy nyersselymet bemutatni. A bíráló bizottság Albrecht fõherceg magyaróvári uradalmának kivételével, mindegyiküket díjazta. Bezerédj István hidjai tenyészete nyert aranyérmet "selymének mind minõségéért, mind 392 kg-ra menõ mennyiségéért".[161] A három másik pesti kiállító (Lachenbacher Anna, Martinelli Rupp Eleonóra és Puntatier Teréz) bronzérmet nyert. Utóbbi mögött valójában férje, Havas József állt, aki kõbányai birtokán 1851-ben 60 ezer gubón felül termelt[162], ugyanitt szõlészete, méhészete, sõt tehenészete is volt.

     Az 1850-es években az erdélyi és horvátországi gazdasági egyesületek is - hasonlóan szûk tevékenységi körben ugyan, de - mûködhettek. Kiállítási téren ellenben aktív szervezõ munkáról tanúskodnak a Brassói Szász (1852) és a Felsõmagyarországi (Kassai - 1857) regionális tárlatokon kívül, a Kolozsvári Gazdasági Egyesület sorozatos bemutatói (1852: gyümölcs; 1853: gyümölcs, termény; 1854: gyümölcs, termény, bor; 1855: elõbbiek mellett még gépek is.)[163] A megyei szintû egyesületek inkább csak 1857-tõl kezdtek újjáalakulni.

     Az 1854. december 2-án megnyílt regionális Kolozsvári Terménytárlat rendezését az Erdélyi Gazdasági Egyesület nyári közgyûlése határozta el, hogy - megfogalmazásukban - "egy idõ- és okszerû új gazdálkodási rendszer közöttünk is lábrakaphasson". A kiállítás jövõbeni évenkénti megtartása mellett itt született döntés egy országos szõlõ- és gyümölcsiskola felállításáról is. A selyemipart az alábbiak képviselték: Barabás Ferencné, új termelõ motollált selymével; Tunyogi József tanár, a szakma 'öregje' (mint írták: "a múlt évben a két Magyarhonban senki selyemterményét magasabb áron nem vették"); Balogh Pálné "már teljes hitelû veterán selymész" és gr. Teleki Domokos, ki "gazdasága egyik fõfõ ágává készül tenni a selymészetet".[164]   

     Az ötvenes évek második harmadáig egyre növekvõ gazdasági konjunktúra az 1857. évi válsággal megakadt. Ez, párosult a birodalom külpolitikai elszigetelõdésével és bizonytalan belpolitikai helyzetével (melynek egyik tényezõje az 1853. évi pátenssel újraszabályozott jobbágyfelszabadítás, s a nyomában fellángoló paraszti tiltakozás volt). A támaszt keresõ hatalom politikai nyitásának tudható be az OMGE újjászervezõdésének 1857. évi engedélyezése.

     Az egyesület elsõ ténykedése volt, hogy a "Köztelken", 1857. június 6-10-ig megrendezte az I. Országos Mezõgazdasági Kiállítást, a késõbbi értékelés szerint: "megtevén ezzel az elsõ lépést a nemzet és uralkodó között majdnem tíz évig tartott feszültség megszüntetésére. ... mellyel az egyesület a kiegyezés elõkészítésének politikai misszióját teljesítette".[165]  A mezõgazdaság ágazatai szerint begyûjtött anyag terményosztályán szerepelt az a hét kiállító, akik a selyemtenyésztés termékeit hozták.

     Albrecht fõherceg magyaróvári uradalmának terményei között ismét láthatók voltak selyemgubók és gombolyított selyem is. A negyvenes évek iparmûkiállításairól már jól ismert Nemeskéri Kis Pál miszlai tenyészdéje is jelentkezett, ahol az '50-es évek elején "Olaszhonból hozatott" gépekkel végezték a gombolyítást.[166] Mûködésének elõzõ évi eredményei: "0,7 - 1,225 - 1,75 kg selyempete után 56, 112 vagy 168 kg tiszta selyem".

     A nagycenki és a pesti Köztelken álló gombolyító korábbi évek gubóinak nyersselymével szerepelt. A "Köztelki filandáé" - a kiállítási jegyzék megjegyzése szerint - "saját keresztezésû", tehát itt kialakított fajtavariánstól származott. Az OMGE székhelyén, a "Köztelken" Havas József hozta létre a selyemgombolyítót "néhány egyesületi tag és ügybarát" hozzájárulásával, amely 1856. júliusában kezdte meg mûködését 6 Haack-féle 'motollával', Eszékrõl szerzõdtetett fonónõkkel. "A filanda számára eddig beváltott gubók Pest vidékérõl, nevezetesen Ráczkevirõl, Havas József úr kõbányai tenyészdéjébõl és Rákospalotáról kerültek be" - adta hírül a Falusi Gazda.[167] Áron Ede késõbbi visszaemlékezése szerint a Köztelki Filanda üzemeltetésére létrejött egylet nem csupán a gazdaságossági szempontokra ügyelt, hanem fõként a selyemtenyésztési kedv élesztésén fáradozott. "Bámulnom kellett, némely tenyésztõnek eladásra hozott gubókészletén: az egyik átrágott, a másik zöldes lágy, egy harmadik pedig egészen piszkos gubókat hozott, de az egylet mind a mellett hogy ily rossz állapotban voltak a gubók - folyó áron vette át ... s e gubók ügyes kezelés mellett mégis szép egyformán font selyemszálakat adtak."[168]

     Hutirai Lukácsy Sándor rákospalotai telepe - június hónap, tehát épp tenyésztési idény lévén - selyemhernyókat is be tudott mutatni, "mind az 5 korszakban", melyeket a Köztelki filandától kapott milánói fajta petéibõl keltetett. Ugyanitt ajánlotta az általa legjobbnak tartott tenyésztõállvány-típust is. E hat mintadarab alkotta a helyszínen berendezett kísérleti tenyésztés állványzatát.[169]

     "Bigattériájának" számadását 1856. októberében hozta nyilvánosságra: "210 g petéhez szereltem fel tenyészdémet ... három szobát használtam, a fûtõt, szárítót, gõzölõt ... házilag, költség nélkül felszerelve. Melegágyak befedésére használni szokott 30 szál deszkát nyoszolyákká (Hurden - tenyésztõ tálca) átalakíték, a többit fiók alakban, nádfenékkel magam készítém, egyéb aprólékos készleteket és a hálókat is magam állítám össze nõm segítségével ... a hernyókat ... két szolgáló segítségével ápoltuk, utolsó egy hétben még két gyereket használtam levélszedésre és tisztogatásra." Közlése szerint 29 ft-ot költött (spárga, papiros, lécek, háló) apróbb felszerelésre. Várható jövedelme (miután az elsõ osztályú gubó ára ekkor 45, az utolsó osztályúé 24 xr. volt) 240-440 ft között volt.[170] Lukácsy Sándor 1857-ben a selyemtenyésztés elismert szakértõjeként tapasztalatai alapján egy összefoglaló, oktató jellegû szakkönyvet is kiadott. Ebbõl tudjuk, hogy ekkor a Köztelki fonoda az élõ állapotú, szép gubóért kiemelkedõen magas (fontonként 1 ft) árat fizetett, miután az OMGE innen származó, nemesített petékkel akarta a tenyésztõket ellátni.[171]

     Gr. Hadik Gusztáv "keresztezett nyersselymmel" vett részt a bemutatón. Szemlaki tenyészdéjének évi termése 112-168 kg nyersselyem volt, 37.000 db 4-5 éves eperfa biztosította a takarmányt, a fák közötti 4-5 öles területet pedig egyéb növények termesztésére is hasznosították. A hernyók nevelése és gubóztatása egy négyemeletes magtárban történt. A település fõterén állt az olasz mesterek által épített, 12 fonónõt foglalkoztató gombolyító, gõzgéppel összekötött fonógépét Sarcillini olasz gyáros készítette Friaulban. 1855-ben 112 kg selymet értékesített a fonoda, 1856-ban pedig a selyemhernyó peték eladása tette nyereségessé az üzletet. Bergamóból (latjáért 5 ezüst huszasért) kötötték le a várható petemennyiséget, s ilyen megrendelés Lyonból is érkezett. Mint írták: "20-24 huszason is el lehet adni jelenleg a petéket".[172]

     Bezerédj Istvánné hidjai tenyészete fonott és cérnázott selymen kívül organzint, foulardkendõket és kelméket, levantin kendõket mutatott be.[173] Hidján 1843-tól folyt gombolyítás, késõbb Bezerédj István - br. Ráthtal társulva -, hat Haack-féle motollát hozatott Berlinbõl, majd br. Sina gépészével, Mészárossal készíttetett szintén hatot. Ezeket ló húzta járgánnyal hajtották. A "fonóintézetet" 1854-ben állították fel. Eszékrõl hozatták a fonónõket egy felügyelõ mesternõ kíséretében, akinek 54 pxr, a többieknek 30 pxr és egy font fehér kenyér volt a napi bére, a teljes ellátás és az útiköltségen felül[174]. Késõbbi adatok szerint e vállalkozás az '50-es években termelte a legtöbb gubót (évi 10 tonnát).[175] Bezerédj István 1856. májusában halt meg.[176] Özvegye vitte tovább a tenyésztést és feldolgozást. Az 1855. évi párizsi világkiállításon kitüntetett selyem[177] itt, kiváló minõségéért ezüstérmet nyert.[178]

     Az 1857. novemberében megrendezett Erdélyi Gazdasági és Ipari Kiállításon szintén részt vett a selyemtermelõk tábora. Kiállított tárgyaikat a következõ szempontok szerint bírálta el a minõsítõ bizottság: "Motollált selyem, tilolt len, kender valamint fonalakra nézve is erõs szálvékonyság, egyenlõség, szín vétetnek tekintetbe; különösen a selyemre nézve egyenlõ finomságú gubók szálainak együvé motollálása, a len, kendernél a puhaság is..."[179]

 

Fajtakísérletek a válság leküzdésére

     Az 1857. évi kiállításokon több tenyésztõ elõzõ évi gubók nyersselymével vett részt. Ennek okáról így ír Lukácsy: "Három év elõtt mutatkozott a tenyészdékben egy eddig nem ismert neme a betegségnek, mely évrõl évre mindinkább terjedvén, múlt 1856-dik évben egész Európában a selyemtermelést semmivé tette."[180] 1850 után 2-3 év alatt 25 millióról 5 millió kilóra csökkent Franciaországban a gubótermelés.[181] Kezdetben úgy tûnt, hogy Magyarországot megkíméli ez a fertõzés. Megugrott a hazai peték iránti európai kereslet, Olaszországba és Franciaországba is exportáltak. Lukácsy Sándor 1857. évi véleménye szerint: "Van jogunk reményleni, hogy az európai selyemtenyésztés hazánkból fog megújulni".[182] A késõbbi események azonban rácáfoltak erre a vélekedésre.

     A pusztulás okozója a Nosema bombycis, egy spóraképzõ véglény volt, mely fajspecifikus, és veszélyességét fokozza, hogy germinatív, tehát nemzedékeken át örökíthetõ és nagyon virulens. Szemcsekórnak (pebrin) is nevezték, mert kiütközésekor olyan látszatot keltett, mintha a hernyókra borsot szórtak volna.[183] Terjedését elõsegítette, hogy a tájékoztatók ellenére sok téves nézet és módszer élt a selyem tenyésztésében. Széchenyi is említést tett arról, a nép körében élõ hiedelemrõl, mely szerint a villámlás és égzengés pusztítja a selyemhernyókat. Szakkönyvek sora helytelenítette azokat a technikai fogásokat, melyek (még Kínából elindulva) hagyományozódtak: a petét a testmelegen történõ kiköltés végett vászonba kötve a keblen hordozták, a kibújt kis lárvákat tollal tették át a papírosról a tenyésztõ tálcára, a hernyókat az egyenlõ fejlõdési fokozat kedvéért "hozzáéheztették" a késõbb kikelõkhöz stb.[184] Sokat kárhoztatták a szakírók azt a gyakorlatot is, hogy a pete beszerzési forrásának megbízhatóságát nem ellenõrizték a tenyésztõk.

     Az 1850-es években a hernyóbetegségek okozta nyersanyaghiány leküzdésére megszaporodtak a fajtakísérletek, sõt egyes vadon élõ selyemtermelõ fajok tenyésztésével is megpróbálkoztak Európában. 1856-ban került Kínából Olaszországba (Turinba) az Attacus Cynthia-ként emlegetett lepke (Samia Cynthia, Philosamia cynthia Drury - bálványfa selyemlepkéje). Innen Mannevil Guerin szállította Franciaországba, s kísérleti tenyésztést végzett vele, de szaporítani csak 1858-tól tudta. Próbatenyésztést végeztek a Bombyx arundiával is (Attacus ricini - ricinus selyemlepkéje - selyme a fehér vagy világosbarna 'eria' selyem). Raoul Francé említése szerint az attacusselyem 1885 után az akkori francia Strassburgban meg is honosodott. A 1860-as évek elején próbálkoztak Európában is a halványzöld selymet adó Antherea yamamaival ("japán tölgyfa-selyemlepke" - Ausztriából átkerülve ma már hazánkban is lehet találkozni példányaival) és az Antherea mylitta Drury-val ("kelet-indiai selyempille" - selyme az indiai 'tussah' selyem). Utóbbit Bengáliából hozták Franciaországba, s ugyancsak ekkor egy Bombyx poliphemus nevezetût Észak-Amerikából.[185]

     Magyarországon 1852-ben Steer Márton páduai egyetemi tanár ajánlott háromféle új petét a Gazdasági Egyesületnek: "1. egy feketét, mely erõsebb természetû, s a keményebb égaljban is haszonnal tenyésztetik, 2. egy keresztben vonalazottat, 3. és egy fehér kínait, melynek bogarai csak háromszor alusznak és 24 nap múlva gubósodnak."[186] 1857-ben pedig Pauly orvosdoktor Chiosból ajánlott fel petét. Mint írták - "a chiosi selyembogár selyme mind jelesség, mind mennyiség tekintetében híres..., de a nálunk is tett kisérletek eddigelé nem feleltek meg a várakozásnak."[187] Elterjedt fajta volt az 1850-es években a milánói és annak keresztezései, ahogy Lukácsy említi: "A fajnemesítést keresztezés által megkísérték/!/ a poroszok ... különösen a milánói nõstények perzsa hímekkel párosítása legjutalmazóbb kisérlet volt."[188]

     Takarmányozás kérdésében a nézetek továbbra is megoszlottak. A Morus Multicaulis epercserje termesztésével 1857-re felhagytak, "mivel az ilyennel táplált hernyók halandósága sokkal nagyobb, selyme pedig könnyebb". A Moretti-féle levele "kisebb jövedelmet igér, mint a közönséges fehér. A fehér eperfa a legalkalmasabb, legjobban fizet, de mívelni kell" - foglalta össze Lukácsy Sándor véleményét.[189] Ugyanakkor dr. Entz Ferenc[190] a Gazdasági Lapokban 1858-ban ismertette az ötvenesi[191] fanöveldék ajánló katalógusát. Míg a facsemeték 1-5 éves példányai közül a fehér eperfa százas egységeinek ára 13 ft volt, addig a Moretti-féle - ugyancsak százas egységekben - 20 ft-ért volt kapható, tehát a tenyésztõk az utóbbit tartották értékesebbnek.[192] 

     A kormány 1863-ig évente külföldi selyempetét hozatott be, s ingyenesen osztatta szét a tenyésztõknek. 1860. január 10-én pedig selyemtenyésztési ösztöndíjakat alapított hat egymást követõ évre (1860-1865): 2000 ft-ot kisebb tenyésztõk, 500 aranyat a "nagyobbszerû eperfaültetvények" birtokosai, 2000 aranyat pedig az évente egy mázsánál többet termelõ selyemtenyészdék számára.[193] Az OMGE tevékenysége kiterjedt e jutalmak szétosztására, eperfacsemeték nevelésére és terjesztésére. Már 1859-tõl dr. Entz Ferenc közremûködésével százszámra neveltek eperfacsemetét a Lófuttató Társaság által e célra átengedett pesti Lóversenytéren, késõbb a rákospalotai István-telek is részben erre szolgált, valamint a budai országos faiskolában szintén volt eprestábla.[194] 1860-ban dolgozta ki az OMGE felkérésére Gönczy Pál iskolai selyemtenyésztési tankönyvét, melyet 5000 ingyenes példányban küldtek szét az országban.[195] Ezt késõbb német és szlovák nyelven is kiadták.

     Az 1860-as években újra megélénkült erdõmûvelési, Alföld-fásítási terveknek és intézkedéseknek egyik szorgalmazója szintén az OMGE volt, tagjainak sorában olyan szakemberekkel (Lukácsy Sándor, Lónyay Gábor, Entz Ferenc), akik a selyemtenyésztés fellenditésének is elkötelezettjei lévén az eperfák telepítését is szem elõtt tartották. 1864-ben Csongrád, Heves, Csanád és Jász-Nagykun-Szolnok megyei területre, fõszolgabírói rangban "közültetvényi felügyelõket" nevezett ki a helytartótanács. Feladataik közé tartozott a csemetekertek felállítása és felügyelete is. Ez az intézkedés azonban érezhetõ javulást nem eredményezett.[196]

     A soproni kereskedelmi kamara feljegyzése szerint Baranya megyében 79.257, Tolnában 289.200, Somogyban 6.330, Zalában 16.400, Veszprémben 4.300, Vasban 8.200, Gyõrben 42.490, Mosonban 8.860 és Sopron megyében 99.000 lombozható közterületi eperfa volt. Ezeken kívül számos nagybirtokon kezeltek magántulajdonban lévõ, kiterjedt állományt. Pl. Soóvári Soós Sándor nádasdi és tállyai birtokán 200.000 db eperfa meglétérõl van híradás.[197]

     A selyemtenyésztés azonban mindezen kisérletek és intézkedések ellenére stagnált, az iránta megnyilvánuló érdeklõdés nem nõtt. Az 1862/63. évben - a fentebb említett - jutalomra 692 tenyésztõ összességében 15,12 tonna gubóval, 1865/66. évben pedig 695 tenyésztõ már csak kb. 13,80 tonna gubóval pályázott.[198] Tehát valamivel több termelõ 1,32 tonnával kevesebb gubómennyiséget ért el, s küzdeni kellett az egyre terjedõ fertõzéssel a tenyészetekben.

 

A válságos évek[199] kimagasló selyemtermékei a hazai és a világkiállításokon (1862-1878)

     Magyarország 1867-ig, mint a Habsburg birodalom része jelent meg a világkiállításokon, s így a "hivatalos névsorban még csak nem is szerepelt".[200] Számos kiállítási összefoglaló panaszolta - mint pl. az 1862. évi londoni esetében is -, ha a honi termények "együtt lettek volna, a közönségnek egészen más fogalma lett volna a magyar tárlatról".[201]

     Az 1862. május 1-jén megnyílt londoni kiállítás szempontunkból érdekes újdonsága, hogy 7 magyarországi termelõ cég természetes-selyem terméke mellett, megjelent a késõbbi nagy rivális, a selyem mûszövet, melyet a gyõri Wiedner Ferenc készített. A selyem mesterséges úton való elõállításának elvét Réaumur találta fel 1734-ben, de az õt követõ kísérletezõk sikertelen próbálkozásai után, csak 1855-ben Chardonnet Hilaire tudott pamut alapanyagú, magas fényû mûselymet készíteni. A kiállításon szereplõ gyõri termék bizonyára kísérleti stádiumú gyártás eredménye volt, hiszen e robbanásveszélyes eljárás igencsak gyúlékony végterméke több kiegészítõ találmány alkalmazásával jutott csak el a század végére a nagyipari gyártásig.[202]

     A kiegyezést követõen erõteljesebb intézkedések történtek a selyemtenyésztés fellendítésére.     1867-ben, mûködése kezdetén, a megalakult kormány elsõ földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztere, Gorove István jelentést kért a vármegyéktõl a selyemgubótermelés arányairól. Ez alapján megállapította, hogy "Magyarországon a selyemtermelés egyik legfõbb akadálya az, hogy a tenyésztõk a termelt gubókat nem képesek értékesíteni." 1868 júniusában 43 várost jelölt ki (fõként a gazdasági egyesületek székhelyeit) a selyemvásárok tartására, s a beváltásnál használatos mértékegységet is pontosította.[203]

     Megszaporodtak a selyemtenyésztést népszerûsítõ kiadványok. 1867-ben jelent meg németül és horvátul Wukasinovics Antalnak[204], Verõce megye selyemtenyésztési felügyelõjének az eperfa- és selyemtenyésztést oktató könyve, majd miután "a közönség részérõl annyira méltányoltatott, hogy rövid idõ alatt utolsó példányig elkelt", 1868-ban átdolgozva, magyar nyelven is közzétette. A megrendelõk névsora arról tanúskodik, hogy fõként a hagyományosan jó selyemtermelõ megyék, szolgabírói hivatalok, szabad királyi városok, iskolák, egyes határõrvidéki katonai alakulatok tartottak igényt a kiadványra. 1870-ben, majd 1874-ben is nyomtatásban látott napvilágot Áron Ede[205] Gyakorlati tenyésztési útmutatója, melyet bevallottan azért adott ki - "dacára a számosan megjelent, s a közönség kezeiben forgó selyemtenyésztési mûveknek - hogy buzdítólag hasson ezen iparág felvirágoztatására".

     Már 1863-ban mozgalom indult az Országos Iparegyesület újjáélesztésére, de csak 1867. szeptember 15-én tarthatta meg alakuló közgyûlését. Az 1700 fõs tagság soraiba az ideiglenes elnök felhívására az ország 26 gazdasági egyesületébõl 150 gazda is belépett.[206] Legjobb hagyományai szerint ezután is, ahol csak tudott, pártolólag lépett fel a selyemtermelés érdekében. Az Iparegyesület kiállítási bizottsága részben szervezte, részben regisztrálta a különbözõ szintû kiállításokat, a szakkiállításokat csakúgy, mint az országosakat és nemzetközieket.

     A tárgyalt korszak jelentõsebb kiállításai (1863 - Hamburg, világ[207]; 1866 - Bécs, birodalmi; 1867 - Párizs, világ[208]; 1870 - Graz, általános; 1872 - Kecskemét, országos) után a legreprezentatívabb a bécsi 1873-as világkiállítás volt, mely a korábbiak sorából több okból is kiemelkedett. Emlékezetessé tette az, hogy Magyarország itt jelent meg elõször önálló államként a 33 hivatalosan résztvevõ ország között (1867-ben még az osztrák osztály egyes csoportjaiban szerepeltek a magyar termékek), de az is, hogy hatalmas deficittel zárult.[209] Az 1873. május 1-jén megnyílt világtárlat az Osztrák-Magyar Monarchiában a liberális éra és a "gründolási láz" utolsó akkordjaként egybeesett az ekkor bekövetkezõ, s a 19. századvég legnagyobb válságának tartott összeomlással (Bécs tõzsdekrach - 1873. máj. 9.), melybõl a kilábalás Magyarországon csak 1879-ben kezdõdött el, de egészen 1896-ig éreztette hatását ("nagy depresszió korszaka"). A kiállítás tartama alatt tetõzött a század utolsó, s egyben legnagyobb kolerajárványa is.[210]

     Magyarországról 18-an képviselték a selyemipart és -termelést. Közelebbrõl: Erdélyt 5 cég (köztük az Andrassovszky nõvérek 1860-ban alapított kolozsvári gyára[211], továbbá brassói feldolgozó vállalatok, s egyetlen Doboka vármegyei tenyésztõ[212]). Horvát-Szlavónia területérõl heten hoztak nyers és fonott selymeket, így a nagy múltú Hoffmansthal cég új-gradiskai[213] gyára. Pestrõl két vállalkozás küldte el termékeit, az egyik selyemkalapokat, a másik - többek között - festett selymet állított ki.[214] A fentieken kívül Tolna, Gömör, Baranya és Temes megye területérõl jött vállalatok jelenítették meg a magyar selyem színvonalát.[215] Özv. Bezerédj Adél hidjai termékei nagy aranyérmet nyertek. A tájékoztató szerint a vállalat Bécsben értékesítette nyersselymét, szõtt kelme-árúit viszont a környezõ vidéken adta el. Gyártásvezetõje ekkor Lõwenstein Lipót volt, a bemutatott foulardkelmék színnyomatait pedig Preusse József készítette Bécsben.

     Külön érdekessége volt a kiállítás magyar részének a háziipart szemléltetõ 21. csoport. A korábbi határõrvidéki lakosság körében a selyemtenyésztés továbbélését mutatja, hogy Deliblatból, Budackóból (Szluini határezred) háziipari elõállítású selyemszövet valamint selyemgubók is szerepeltek a kiállításban. A M. kir. Oktatásügyi Minisztériumnak ez a 4000 darabból álló gyûjteménye - a katalógus megjegyzése szerint - a háziiparon kívül un. "népismei tárgyakat" is tartalmazott. A magyar ünnepi népviseletben kedveltté vált selyem-hímzés elterjedtségét tanúsították azok a ruhanemûk (fõkötõk, nyakkendõk, ingek, díszbunda, nyakfodor), s egyéb használati tárgyak (abrosz, törülközõ, párnahéj, 'kostök'[216]), melyek Németpróna (Nyitra m.), Baranya (Ung m.), Torda, Torockó (Torda-Aranyos m.), Debrecen (Hajdú m.), Jászberény (Jász-Nagykun-Szolnok m.), Nagyszeben (Szeben m.) vidékének népi ízlését tükrözték.[217]

     A kiállítás katalógusának elsõ része (a "Honismertetõ") az egyes agrárgazdasági ágak korabeli helyzetérõl is áttekintést nyújt. A selyemtenyésztés "gyúpontjainak" Sopron, Vas, Tolna és Bács megyéket adja meg, továbbá a volt határõrvidéket és a bánsági megyéket. Ezeken kívül jelentõsebb tenyésztést csupán Közép-Szolnok megyében és Kolozs megyében regisztrál. A magyarországi gubótermelés 1872-ben 448 t volt, mely legnagyobb részét, 168 tonnát a volt határõrvidéki területek adták. Kiemelkedõ volt még Tolna (33,6 t), Sopron és Vas megye (együttesen 44,8 t) eredménye.[218]

     Ez idõben már sikerült, ha nem is leküzdeni, de felismerni a Nosemozis-fertõzést, mégpedig több tudósnak köszönhetõen. Lebert zürichi, Cornalia és Cantoni olasz tudósok kutatásai alapján fény derült a betegség okozójának jellegére. Korábban "feltalálójuk tiszteletére Cornalia-féle szemcséknek" nevezték el e kórokozó ostorosokat.[219] A francia akadémia 100.000 franc értékû díját Louis Pasteur nyerte el, aki munkatársával Ducleaux-val kidolgozta a betegség leküzdését lehetõvé tevõ mikroszkópos vizsgálati módszert. Ennek gyakorlati alkalmazását a Görzi cs. kir. Mezõgazdasági és Kísérleti Kémiai Állomás (több helyütt Selyemkutató Intézetnek is nevezik) Magyaróvárról odakerült tanára, Haberlandt és Bolle János kísérletezte ki: ez a rekeszpetéztetés.[220]

     A magyar kormány 1868-ban ismét nagyobb mennyiségû petét hozatott Japánból. Ennek gubói azonban a tenyésztésben korábban elterjedt un. magyar sárga fajtáénál kisebbek voltak, s az eladók körében ez visszatetszést szült, és a fertõzéssel szemben ezek sem bizonyultak ellenállóbbaknak. Az 1871. évi II. nemzetközi selyemtenyésztési értekezlet (Udine) megállapította, hogy a Nosematozis leküzdésében nem új fajták behozatala vezet eredményre, hanem a korábban vázolt rekeszpetéztetés és "górcsövezés" (mikroszkópos vizsgálat) általánossá tétele. A kormány ezért 1872-ben az országgyûlés által a selyemtenyésztés emelésére megszavazott összeget - egy központi felügyelõség szervezésére fordította. A szekszárdi székhelyû, egyelõre körzeti feladatokat ellátó intézet a fenti vizsgálatokon és a peteelõállításon kívül a gubóbeváltást is végezte. Ugyanitt 30 orsóra berendezett fonodát is állítottak fel, ennek "olasz bérlõje azonban rövidesen megszökött".[221] Indulása évében az intézet 5,25 kg petét ingyen osztott ki, 26,25 kg-ot készpénzért adott el, 1873-ban pedig 52,5 kg petét térítésmentesen juttatott el a tenyésztõkhöz.[222]

     1876. augusztus 20-án nyitotta kapuit a Szegedi Országos, Általános Kiállítás, amely Gelléri Mór titkár szavai szerint: "az elsõ volt a modern országos kiállítások között hazánkban". A szegedi fõreáltanodában és egyéb ideiglenes épületekben, összesen 20 ezer mČ alapterületen foglalt helyet.[223]

     A Gazdasági termények, félkészítmények csoportjában állították ki a Fialla Antal, szegedi erdész selyemgubóit, melyek lehetséges, hogy inkább vadselyem lepkéktõl származtak. A Fonó-szövõ és ruházati ipar kategóriában egy kassai és egy budapesti selyemfestõ (Haltenberg testvérek - Kassa; Berkecz István - Bp.), valamint Gaál Ferenc szegedi kereskedõ szövetei voltak láthatók. Már több kiállításon nyert Basztória Józsefné kecskeméti tenyésztõ. Ide "gombolyított selymet, színes és természetes, orsón álló és tépett selymet, selyemharisnyát és petéket" hozott. Belánszky Dezsõ szekszárdi és Soóvári Soós Sándor kassai selyemtenyésztési felügyelõk motollált selymet, Hanák Sándor nagyváradi tanuló pedig 8-féle selyemgubót és gombolyított selymet mutatott be. A szegedi iskolaszék gyûjteményes kiállítása arról tanúskodott, hogy az 1868. évi XXXVIII. tc.-el felállított népiskolák - legalábbis a szegedi tankerületiek - közül egyesek sikerrel oktatták gyakorló kertjükben az eperfakezelés és selyemtenyésztés tudnivalóit. Iskolaszerek, szemléltetõ eszközök, tankönyvek mellett eperfamagot is kiállítottak.[224] A selyem itt is kitüntetésben részesült, csakúgy mint az 1878-as párizsi világkiállításon.

 

Út az intézményesedésig

 

     1876-ban az OMGE tisztújítása során gr. Szapáry Gyula lett az egyesület elnöke, a november folyamán újjáalakult XI. Selyemtenyésztési Szakosztály elnöki tisztét pedig Havas József töltötte be. Alelnöke Gönczy Pál, jegyzõje Girókuti P. Ferenc lett. Szapáryt 1878-ban pénzügyminiszterré, Kemény Gábort (az Erdélyi Gazdasági Egyesület oszlopos tagját) földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterré nevezték ki. Így az OMGE céljai hathatós támogatókra találtak a legfelsõbb irányító szakmai körökben.[225]

     Mindennek ellenére a selyemtenyésztés érdekében kifejtett törekvések - úgy tûnt - teljes kudarcot vallottak. A sok viszontagságot megélt tenyésztõk vállalkozói kedve a nullára apadt, s ámbár évek során - utólagos átszámítással - 200 ezer koronánál többet fordítottak fejlesztésére, mégis 1879-ben az egész országban alig 150 tenyésztõ összesen 2507 kg gubót termelt.[226]

     Ebben a helyzetben vette pártfogásába a "selyem" ügyét Bezerédj Pál, aki nagybátyja Bezerédj István hidjai birtokát megörökölve, 1879-ben tért vissza hosszú nyugat-európai tartózkodásából. Családi hagyományok késztették már korábban arra, hogy a selyemtenyésztést behatóan tanulmányozza és az a mód, ahogyan a hidjai selyemtelep és fonoda az 1879-es Székesfehérvári Országos Kiállításon megjelent, nyilvánvalóan mutatja, hogy a kiállítás ezen részletének berendezési terve már az õ keze nyomát viselte. A bemutató egyik fõ érdekessége volt, hogy a hidjai tevékenységet ismertetõ füzetet, valamint a helyszínen egy parasztlegény által szõtt selyemkendõket a (befolyásosabb) látogatók körében szétosztották. Egy ilyen füzet Kemény Gábor kezébe is eljutott.[227] Noha épp ebben az évben javasolta Wahrmann Mór és Csengery Antal a képviselõház pénzügyi bizottságának ülésén a selyemtenyésztés állami támogatásának megvonását[228], a kiállításon felkeltett általános érdeklõdés, majd Bezerédj 1880. februárjában benyújtott fejlesztési koncepciója meggyõzte a minisztert a tenyésztés távlati lehetõségeirõl. Bezerédj Pál, mint a "selyemtenyésztés emelésével megbízott miniszteri meghatalmazott", 1880. március 2-án vette át a szekszárdi Országos Selyemtenyésztési Felügyelõség irányítását.[229] Az õ fáradhatatlan aktivitása, szervezõ és kapcsolatteremtõ készsége is kellett ahhoz a hallatlanul nagy fejlõdéshez, melyet a selyemtenyésztés a század végéig befutott. Ennek illusztrálására álljon itt az 1896. évi ezredéves kiállítás selyemtenyésztési csarnokában is bemutatott statisztika.[230]

 

Összegzés

     A magyarországi selyemhernyó-tenyésztés nem tudta kihasználni az 1850-es évek általános gazdasági konjunktúráját, még annak ellenére sem, hogy a kormány ezirányú fejlesztõ céljai és intézkedései ekkor véletlen összhangra találtak a passzív rezisztenciába vonult, vagy elszigeteltségbe számûzött birtokos nemesség szándékával. (Ez a mezõgazdasági ágazat ugyanis bizonyos hazafias tartalmat hordozott, a nemzeti ellenállás nimbusza vette körül, a reformkori iparteremtõ küzdelmektõl örökölve.) A politikai viszonyok - közvetve - negatívan hatottak azzal, hogy a korábban egyesületi keretekben mûködõ selyemtermelõ társulatokat (pl. a Soproni és a Tolnai Szeder-Selyem Egyletet) az egyesülési jog felfüggesztésével likvidálták. Így csupán a nagybirtok-központok vidékén vagy a kincstári birtokokon folyó tenyésztés maradhatott fenn folyamatosan. 

További negatív tényezõ volt, hogy a több éves alapozást igénylõ takarmánybázis az 1849. évi pusztulását épp akkorra heverte ki, midõn Nyugat-Európából Magyarország területére is átterjedt a szemcsekór-fertõzés, s kezdett pusztítani a tenyészetekben. A hatvanas évek mezõgazdasági konjunktúrája idején pedig a kormány által kezdeményezett intézkedések (fajtaváltási kísérlet, jutalmazási akciók, a selyemtenyésztésnek a népoktatásba történõ még erõteljesebb bevonása) azért nem érhettek el átütõ sikert, mert az alapvetõ gond, a megtermelt gubók értékesítése, nem volt kellõen megoldott. A szabad piaci forgalom mellett bizonyos területek tenyésztõi elszigetelõdtek a kereslettõl, a gubóbeváltó hálózat megteremtésére pedig - a kormány által nyújtott támogatás szûkös keretei miatt - nem volt mód. A kiegyezés utáni idõszakban a szemcsekór leküzdésének megismerése, az országos tenyésztési központ (Szekszárd) megszervezése valamelyes fellendülést hozott.

     A dolgozatban elmondottakból leszûrhetõ, hogy a korábbi sommás megállapítást, miszerint a tárgyalt idõszakban Magyarországon "a selyemhernyó-tenyésztést szinte megszûntnek tekinthetjük", árnyaltabban kell szemlélni. Egyes pangó idõszakok tényleges hullámvölgyei mellett a hagyományos tenyésztõ centrumok és vidékek folyamatosan fenntartották a selyemtermelést, sõt bizonyos eszközbeli és tenyésztés-technológiai fejlõdés is történt. Az 1870-es évek végétõl a korábban is gondot okozó, de az általános gazdasági válság miatt még fokozottabb gubóértékesítési bizonytalanság valóban lassú elhalásra ítélte Magyarországon a selyemhernyó-tenyésztést. 

     Ilyen helyzetben tehát - anélkül, hogy a századunk elején született monográfiák idealizáló magaslataira emelkednénk -, meg kell állapítanunk, hogy a századfordulón már Európában is elismert szintû magyar selyemtenyésztést végül is egy személy, Bezerédj Pál alapozta meg. Ennek megvalósításához személyes, emberi adottságai és pénzügyi, szakmai lehetõségei[231] segítették. Amint Mikszáth Kálmán írta Bezerédj-t méltató cikkében a Vasárnapi Újság hasábjain: "... nincsenek a világon az emberi dicsõség számára se kis dolgok, se nagy dolgok, a dolgok egyforma dolgok, de vannak kisebb-nagyobb szeretetek és komoly, férfias, vagy kevésbé komoly akaratok, amelyekkel a dolgokat végzed ..."[232] Ez az akarat és szeretet volt jellemzõ Bezerédj Pál selyemhernyó-tenyésztés terén végzett mûködésére, amely azonban már kívül esik a jelen dolgozat tárgyán.

 

                                                                 

                                                               I R O D A L O M

 

ADATOK a selyemtenyésztés jelenlegi állapotáról, 185l = Gazdasági Lapok III. évf. 789-792., 8l6-822.p.

 

ÁRON Ede 1874: Gyakorlati útmutatás az eperfa- és selyemhernyó-tenyésztésre, II. kiad. Bp., Franklin.

 

AZ 1885. évi Budapesti Országos Ált. Kiáll. Katalógusa, Szerk. Mudrony S., I-II. rész, Bp.

 

FENT István 1930: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp.

 

FÉNYES Elek 1842: Magyarország statisztikája I-III. k. 1842-43. Pest.

 

FRANCÉ, Raoul H. 1943: Az állatok a történelemben, Bp.

 

GALGÓCZY Károly 1855: Magyarország, a Szerb Vajdaság s Temesi Bánság mezõgazdasági statisticája. Pest, 430 lap.

 

GALGÓCZY Károly 1880: Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület története keletkezésétõl az 1876-k évekig, Bp.

 

GAZDASÁGI Egyesületek 1896: - - monográfiái. Kiad. A Gazd. Egy. ezredéves kiállításának Rendezõ Bizottsága. Bp.

 

GELLÉRI Mór 1876: Az 1876. évi Magyar Országos Ipar-, Termény- és Állatkiállítás név- és tárgymutatója, Szeged.

 

GELLÉRI Mór (1905): A selyemtenyésztés 25 éves eredményei, Bp. Orsz. Iparegyesület

 

GELLÉRI Mór 1885: A kiállítások története, fejlõdése és jövendõbeli rendszeresítése Bp.

 

GELLÉRI Mór 1912: 70 év a magyar ipar történetébõl 1842-1912. Bp. Országos Iparegyesület

 

GÖNCZY Pál 1860: Az eperfa és selyemtenyésztésrõl népiskolák számára, Pest.

 

HAVAS József 1854: Utazás Német-, Francia- és Olaszország nevezetesebb vidékein a mezei gazdászat és leginkább a bor- és selyem termelés érdekében. Pest, 199 p.

 

HORVÁTH Mihály 184l: Az ipar és kereskedés története Magyarországban a 3 utolsó század alatt (Budán, M. Kir. Egyet. ny.) 390 p. [Hasonmás kiad.]

 

JEGYZÉKE a Magyar Gazd. Egyesület Köztelkén 1857. ... rendezett általános kiállítás tárgyainak. Összeáll. Mórocz István, Pest.

 

JEGYZÉKE az 185l. nov. 1-én megnyitott országos terménykiállításra beküldött tárgyaknak ... Pest, Nyomt. Lukács L.

 

JEGYZÉKE az 1853. okt. 23-án megnyitott országos terménykiállításra beküldött tárgyaknak ... Kiad. Kováts Gyula, Pest.

 

KELETI Károly (1885): Hivatalos jelentés (1885). II. k. Mezõgazdaság, állattenyésztés, õstermelés, Bp. 1886. - Bezerédj Pál: Selyemtenyésztés.

 

KOREK J. 1978: Termény- és virágkiállítások a Magyar Nemzeti Múzeum épületében 1851-1862 között. In: M. Mg. M. Közleményei 1975/1977. Bp. 1978. 419-429. p.

 

LUKÁCSY Sándor 1857: Selyem- és eperfatenyésztés, Pest, 64 p.

 

MAGYAR Agrártörténeti Életrajzok I-III. k. M. Mezõgazdasági Múzeum. Bp. 1987-1989.

 

MAGYARORSZÁG selyemtenyésztése és selyemsodró ipara. 1880-1910. M. kir. Mezõgazdasági Múzeum - FM. Orsz. Selyemteny. Felügy.

 

MAGYARORSZÁG a bécsi 1873-as közkiállításon. Különl. katalógus. Bp., 1873. Athaeneum. I. rész Honismertetõ, II. rész. Résztvevõk.

 

MIKLÓS Ö. 1903: Magyarország és társországai az 1900. évi párizsi nemzetközi kiállításon. Bp. 280 p. 

 

AZ OMGE alapszabályai 1877: Alapító és évdíjas igazgató választmányi és szakosztályi tagjainak névjegyzéke. Henz János m. kir. udv. nyomd. 49 p.

 

AZ OMGE 1883: - - emlékkönyve. Szerk. Galgóczy Károly III. és VII. füzet. Kiad. OMGE, Bp. 1883.

 

ORCZY Antal 1863: Az Ailantus és Ricinus selyembogarainak tenyésztésérõl Guerin Mannevil után közli - -. = Gazdasági Lapok 516-519., 535-536. hasáb

 

PAPP Zoltán 1993: A selyemhernyó "öt élete" = Élet és Tudomány 34. sz. 1071-1074. p.

 

PAPP Zoltán 1993: A selyemhernyók betegségei - Nosemosis.= Kistermelõk Lapja 1993/6.

 

PEMSEL, Jutta 1989: Die Wiener Weltausstellung von 1873. Wien, Köln. Böhlau Verl. 135 p.

 

ROSA Lajos 1868: Az 1867. évi párizsi világkiállítás ... jelentése, Pest, 136 p.

 

SCHOBER József 1926: A selyem és feldolgozása. Franklin. 236 p.

 

SEBESTYÉN Endre 1957: A selyemhernyó tenyésztése, Bp.

 

SELYEMTENYÉSZTÉSI utasítás, 1903, Kiad. FM. Orsz. Selyemteny. Felügyelõsége, Szekszárd

 

SELYEMTENYÉSZTÉSÜNK és selyemiparunk fejlõdése 1880-1896 évig, FM. Orsz. Selyemteny. Felügy., Szekszárd, 1896.

 

SELYEMTENYÉSZTÕK naptára, 1903/1904. tenyésztési évre. Ingyenesen kiosztja a tenyésztõk körében FM. Orsz. Selyemteny. Felügy. Szekszárd.

 

SZ. BÁNYAI Irén 198l: Az Országos Selyemtenyésztési Felügyelõség tevékenységének fõbb jellemzõi Bezerédj Pál irányítása alatt. In: Textilipari Múzeum Évkönyve 4.- Kiad. a Textilipari Kutató Intézet, 53-93. p.

 

SZINNYEI J. 1891-: Magyar írók élete és munkái.

 

VAHOT Imre 1862: Az 1862-ik londoni világkiállítás emlékkönyve, Pest.

 

VISZKOCSILL János 1881: Gyakorlati útmutatás a selyemhernyó-tenyésztés és eperfaültetés okszerû kezeléséhez, Esztergom.

 

WUKASINOVIC Antal 1868: Az eperfa és selyemtenyésztés gyakorlati népszerû szabályai ... Pest.

 



[119]. Az I. részt lásd Magyar Mezõgazdasági Múzeum Közleményei 1992/1994. 163-194. p. Megjegyzés: A "selyemhernyó-tenyésztés" kifejezés szinonímájaként, a század elején elfogadott "selyemtenyésztés" szót is használom.

[120]. A kísérlet történetét lásd a dolgozat I. részében. A sikertelenség oka a megfelelõ anyagi támogatás hiánya, de meghatározó volt a selyemtenyésztés- és feldolgozás iránt érdeklõdõk közül több személy kiesése (így a mohácsi selyemfonoda újraindítását tervezõ TOLNATEXT vezérigazgatójának tragikus halála). A DATE Hódmezõvásárhelyi Állattenyésztési Karán a fenti okokból a tenyésztés országos szervezése 1995-re abbamaradt.

[121]. Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd (Korábban Béri Balogh Ádám Múzeum).

[122]. Az elsõ múzeumi bemutatót az Ezredéves Kiállítás Selyem-pavilonjának anyagából Bezerédj Pál, a "magyar selyemtenyésztés miniszteri meghatalmazottja" vezetésével alakította ki a múzeum 1897-ben. Ennek 1907. évi átrendezését, ugyancsak Bezerédj-vel az élen, a Szekszárdi Selyemtenyésztési Felügyelõség végezte. 1934-ben egy egész teremnyi kiállító teret biztosított a múzeum a selyemnek, ezt 1944-ben bombatalálat érte. Az 1950-es évek tenyésztést ismertetõ tablóit 1964 körül távolították el. Ma, egy állandó kiállítás kis részegységeként, ismét látható egy rövid ismertetés a selyemhernyó-tenyésztés múltjáról.

[123]. Az Iparegyesület utolsó közgyûlése 1850. nov. 30-án mondta ki feloszlását. (GELLÉRI M. 1912: 18. p.) Mûködését - az egyesülési jog felfüggesztése folytán - az abszolutizmus idõszakában nem engedélyezték.

[124]. Az egyesület, megalakulásakor Magyar Gazdasági Egyesület néven mûködött. Késõbbi névhasználata: Magyar Országos Gazdasági Egyesület, majd 1857-tõl, teljes legalitásának visszaszerzésétõl, Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) lett a megnevezése.

[125]. MÁDAY I.: Bezerédj Pál emlékezete, Budapest, 1919; GAÁL J.: Bezerédj Pál t. tag emlékezete, Bp., 1920; FENT I., 1930; SZ. BÁNYAI I., 1981.

[126]. A gazdasági egyesületek létrehozása az elõzõ századra nyúlik vissza. 1766-ban Mária Terézia ajánlotta a vármegyéknek, az örökös tartományok hasonló szervezeteinek mintájára, ezek alakítását, de 1769-ig sorozatos leiratai nem érték el a kívánt célt.(TAKÁCS Imre: Földmûvelésügyeink a magyar közigazgatás rendszerében a 18. sz.-tól 1944-ig. In: M. Mezõgazd. Múz. Közleményei 1990/1991. 22l. p.) Csupán néhány helyen fogant meg a gondolat: 1769 végén alakult meg az Erdélyi Gazdasági Egylet; Békés megyében Tessedik szervezte meg a Szarvasi Gazdasági Egyletet. Sopronban és Debrecenben is alapítottak ilyen társulatot, melyhez 1775-ben a Pozsony- és Tolna megyei járult."Mûködésükrõl nem tudunk semmit, úgy látszik érdeklõdés hiányában csakhamar minden eredmény nélkül feloszlottak".(ECKHART F.: A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában, Bp. 1922, 25. p.). - A Gazdasági Egyesület (késõbbi OMGE) elõzménye: A pozsonyi országgyûlés alatt (1826) több arisztokrata, gr. Széchenyi kezdeményezésére egy "Pályafutási Társaságot" hozott létre. A testület a lóversenyek színhelyét Pestre tette át, s ekkor tovább bõvülve, a "Lótenyésztõ Társaság" nevet vette fel. Ez, az 1829-ben alakult "Állatbemutató Egyesület" beolvasztásával, 1830-ban Állattenyésztõ Társasággá szélesedett. Ennek jogutódjaként jött létre 1835. június 8-án a Magyar Gazdasági Egyesület (HORVÁTH M. 1841: 372-373. pp.)

[127]. Az 1835-ben létrejött Magyar Gazdasági Egyesület a tagság többségének kívánságára kimondta, hogy tevékenysége egyelõre "fõképp az állattenyésztés ... területén" marad (GAZDASÁGI Egyesületek 1896: 54. p.). Az alakulóban lévõ Pest megyei Gazdasági Egyesületet beolvasztották, majd 1837-ben létrejött az elsõ fiókegylet Szatmár megyében (U.o. 51., 58. p.) - 1841-ben "az egész felosztaték több szakosztályra, melyek ezek: l.) földészeti és földmívelési; 2.) mûtani; 3.) állattenyésztõ; 4.) selyemtenyésztõ; 5.) gyümölcstenyésztõ; 6.) szõlõmívelési; 7.) ismeret terjesztõ; 8.) erdészeti." (FÉNYES 1842: III.k. 49. p.) - Az egyesület lapját, a Gyepkönyvet 1837 júniusában a Gazdasági Tudósítások negyedéves folyóirat váltotta fel, majd a lóversenyzés teljes leválása után (1841) hetilapjának címe: Magyar Gazda lett. (Az OMGE 1883: 74. p.) - Az OMGE-nek "1847-ben 22 - részint megyei, részint más szintû vidéki - fiókegyesülete volt." (GAZDASÁGI Egyesületek 1896: 66. p.)

[128]. HORVÁTH M. 1841: 373. p.

[129]. Galgóczy Károly (1823-1916). Életrajza - In: MAGYAR Agrártörténeti Életrajzok A-H. 609. p.

[130]. GAZDASÁGI Egyesületek 1896: 65. p.

[131]. KOVÁCS M.: A bp-i mezõgazdasági kiállítások és vásárok története. Klny. a 62. Mezõgazdasági Kiáll. katalógusából, 1958: 3-9. p. (Ezért számítja születésnapját 1957-tõl a napjainkig fennálló Országos Mezõgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás - OMÉK).

[132]. HAVAS József (1796-1878): Eredetileg papnak készült, majd jogász lett, késõbb egyetemi tanár. Pest városánál különbözõ hivatalokat töltött be. 1848-ban Széchenyi minisztériumában osztályfõnök. Részt vett több pesti iparvállalat (hengermalom, gépgyár, cukorfinomító, fegyvergyár, stb.) megalapításában. 1849-ben "a gyõztes osztrák hadak parancsnoksága" a budai kerület királyi biztosává nevezte ki. Emiatt késõbb vád is érte. Az 1857-ben újjáalakult OMGE választmányi taggá, majd következõ évben a szõlõmûvelés, borkezelés, valamint a technológiai szakosztály elnökévé választotta. 1862-ben a kertészeti szakosztály elnöke lett. Halála elõtt az Országos Iparegyesületnek is mûködõ tagja volt. Vállalkozásait nem kísérte szerencse, öreg korában még "faj szerint osztályozott sashegyi szõlejét sem mondhatta magáénak". (OMGE Emlékkönyv III.füz., 1883: 136-141. p.) Ld. még: SZINNYEI I.m.

[133]. GAZDASÁGI Egyesületek, 1896: 10. p.

[134]. Az 1849-ben Korizmics László által, magánvállalkozásként indított Gazdasági Lapok, rövidéletû megjelenése után, 1850-tõl az OMGE hivatalos fórumává vált, bár tulajdonilag csak 1860-tól lett annak lapja.

[135]. Korizmics László (1816-1886). Életrajza In. MAGYAR Agrártörténeti Életrajzok I-P. Bp. 1988. 225-228. p.

[136]. Apatin - ma Apatin (J); Palánka - ma Bașka Palanka (J); Szántova - ma Hercegszántó; Kula - ma Kula (J); Sztapár - ma Stapar (J)

[137]. A MAGYAR Gazdasági Egyesület Bizottmányának felterjesztése a selyemtenyésztés emelése iránt Magyarországon, Pest, 1950: 3-5. p.

[138]. FENT I.m. 62. p.

[139]. A korabeli mértékegységeket (a könnyebb olvashatóság érdekében) mindenütt a mai értékre számítottam át.

1 bécsi lat = 17,5 gramm;

1 bécsi font = 0,56 kg; (32 lat)

1 bécsi mázsa = 56 kg (100 font).

[140]. "... a selyemtenyésztõ társulat, mely szép forgalmú vállalatának Szegszárdon saját épületében tartott gombolyítót, 1852-ben feloszolván, megszûntette vállalatát". (GALGÓCZY Károly 1855: 358.p.)

[141]. Gr. Batthyány Lajos birtokait elkobozták és kincstári igazgatás alá vették.

[142]. A Társaságnak ekkor 20 gombolyító kazánja volt. "Az idõk viszontagsága 1852 körül e társaságot is, mielõtt az egyesülési kötött idõ kitelt volna, megszüntette". (GALGÓCZY K. 1855: 357.p.)

[143]. ADATOK a selyemtenyésztés ... 1851 = Gazdasági Lapok III. évf. 789-792. és 816-822. pp.

[144]. Helynevek: Kolluth = Küllõd (Bács-Bodrog vm.) - ma Kolut (J); Apatin - ma Apatin (J); Palánka - ma Bașka Palanka (J); Versec - ma Vrčac (J); Temesvár - ma Timișoara (R)

[145]. Helynevek: Zombor - ma Sombor (J); Bocsár - ma Boșar (J); Bogsán - ma Bocșa Montanâ (R); Lugos - ma Lugoj (R); Oravica - ma Oravița Montanâ (R) ; Nagybecskerek - ma Zrenjanin (J) (GALGÓCZY K. 1855: 356. p.)

[146]. A kerületekre vonatkozó mennyiségeket a részadatokból összesítettem, a jelentés nem így közli. - A Magyarország birodalmi betagozódására hozott rendelkezések értelmében nemcsak a külön "koronatartománynak" tekintett Horvátországot és Szlavóniát (a Muraközzel és Fiuméval együtt), ill. Erdélyt a hozzácsatolt Partiummal egyetemben, valamint a határõrvidéket különítették el, hanem Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyékbõl meg Szerém megye két járásából "Szerb Vajdaság és Temesi Bánság" elnevezéssel 1849. novemberében egy császári nyílt parancs" formált új tartományt.

[147]. KUBINYI ÁGOSTON (1799-1873): Nógrád megyei földbirtokos, régész, természettudós, 1843-1869-ig a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója. A késõbbi kiállításoknak is meghatározó személyisége volt. (Magyar Életrajzi Lexikon I. k. Bp. 1981. 1023. p. - KOREK J.: 1978, 419-421. p.)

[148]. KOVÁTS GYULA, 1851-1857 között a Nemzeti Múzeumban a Természetiek Tárának õre, botanikus. A kiállítások adminisztrációs teendõi mellett, a katalógusok szerkesztését, nyomdai elõkészítését is õ végezte. (KOREK J. 1978, 420. p.)

[149]. id. PECZ ÁRMIN (1820-1896) a Ludoviceum (Orczy-kert) fõkertésze. Életrajza - In: MAGYAR Agrártörténeti Életrajzok, Bp. 1988, I-P. kötet 692-695. p.

[150]. ALBRECHT Frigyes Rudolf, ausztriai fõherceg, tescheni herceg, a császár nagybátyja /1815-1895/. Haynau elbocsátása után Magyarország katonai és polgári fõkormányzója volt 1851. okt.-1860. márciusig. Egyike volt a Monarchia leggazdagabb földbirtokosainak és nagyiparosainak. Magyarországon a magyaróvári és a béllyei uradalmak ura, ahol mintagazdaságokat rendezett be.

[151]. JEGYZÉKE az 1851. ...: 3. p.

[152]. SIEBENFREUND (NEP.) JÁNOS: gyógyszertártulajdonos és nagyszombati birtokos. Jeles gyümölcstermesztõ. Európa és Amerika kertészeti társulatainak tagja volt. Lukácsy Sándorral õk alapították meg a Magyar Kertészeti Társulatot 1858-ban. Baromfitenyésztésben is kisérletezett új fajta honosításával. (SZINNYEI I.m.; Falusi Gazda 1856. I. füz. 141. p.)

[153]. U.o. 9., 20. p.

[154]. Gazdasági Lapok 1851. Pest, 1096-1097. hasábok.

26. Gazdasági Lapok 1851. Pest, 794-795. hasáb, 898. hasáb. -

[156]. Gazdasági Lapok 1855. jan. 11.

[157]. Gazdasági Lapok 1855. jan. 11. 2. lap

[158]. Br. Ráth Poroszországból érkezett 1851-ben, s mint szenvedélyes selymész, elõbb nemeskéri Kiss Pállal társulva a miszlai tenyészdében mûködött, majd érdekeltséget szerzett a nagycenki és a hidjai gombolyításban is. (GALGÓCZY K.: 1855, 358. p.)

[159]. GALGÓCZY K.: 1855, 358. p.

[160]. KELETI K.: Hivatalos jelentés..., 1885.II.k. 410.p. - Bezerédj Pál: Selyemtenyésztés. Az 1870-es évek közepére azonban beszûntette mûködését. (Fent I.: I.m. 74. p.)

[161]. JEGYZÉKE az 1853: 3.,27.p.

[162]. Gazdasági Lapok 1852. 500. hasáb.

[163]. GELLÉRI M. 1885: 152.p.

[164]. Gazdasági Lapok 1855. VII. évf. 1. fele 11., 48. p.

[165]. GAZDASÁGI Egyesületek ... 1896: 11. p.

[166]. GALGÓCZY K.: 1855, 358. p.

[167]. Falusi Gazda 1856. I. szám 141.p.

[168]. ÁRON Ede 1874: 5. p.

[169].JEGYZÉKE a Magyar Gazdasági Egyesület Köztelkén...,1857: 48.p.; LUKÁCSY 1857: 22.p.

[170]. Gazdasági Lapok 1856. 565.p. VIII. évf. II.fele - Lukácsy Sándor, hutirai: 1815-1880. Termékeny szakíró. Kertészeti, szõlészeti, Alföld-fásítási, szakoktatási területen volt jelentõs a tevékenysége. A FIKM községi faiskolák létesítésére kiküldött miniszteri biztosa volt 1874-tõl. (Életrajza: - In: MAGYAR Agrártörténeti Életrajzok I-P. Bp. 1988. 416-418.p. és SZINNYEI I. m.)

[171]. LUKÁCSY S. 1857: 4.p.

[172]. Falusi Gazda 1856. 1.sz. 281.p.

[173]. JEGYZÉKE a Magyar Gazdasági Egyesület Köztelkén ..., 1857: 108-109.p.

[174]. GALGÓCZY Károly: Magyar ... 1855, 358. p.

[175]. Az 1885. évi Budapesti (Mudrony) 1885: II. rész. Kiállítók IV. csop. 367. tétel.

[176]. BEZERÉDJ ISTVÁNT 1850. aug. 5-én kötél általi halálra és vagyonelkobzásra ítélték, de kegyelmet nyert, hidjai jószágára húzódva, ott kisdedóvót alapított, s gazdasága fejlesztésén dolgozott. Az õ aktív közremûködésével a reformkorban létrejött Tolnai Selyemegylet sem folytathatta tevékenységét 1852-tõl.

[177]. FENT I. m. 76.p.

[178]. MAGYARORSZÁG a bécsi, 1873.: II.rész. Résztvevõk V. csop. 84. tétel.

[179]. GELLÉRI M. 1885: 152.p.

[180]. LUKÁCSY S.1857: 5.p.

[181]. SELYEMTENYÉSZTÉSI utasítás 1903: 5.p.

[182]. LUKÁCSY S. 1857: 5.p.

[183]. Kistermelõk Lapja 1993. 6.sz. PAPP Z. 1993: 28.p.

[184]. SZÉCHENYI I.: Selyemrül, 1840: 10.p.; BOLLE J.: Rövid útmutatás a selyemhernyó okszerû tenyésztésére, Bp. 1882, 6-8.p.

[185]. ROSA L. 1868: 107. p. - FRANCÉ, Raoul H. 1943: 129. p. - Ezeken kívül Franciaországban a késõbbiekben kisérleteztek a Naphila clavipes L. vadpók selymével is. Az 1900. évi párizsi világkiállításon egy ilyenbõl készült 17 x 50 cm-es szövetet is kiállítottak. (SEBESTYÉN I. m. 310. p. - ORCZY A. 1863: = Gazdasági Lapok 1863. 516-519. p., 535-536. p.)

[186]. Gazdasági Lapok 1852. 499.p. - A Bombyx mori L. fajon belül a tenyésztõ helyek klimatikus és takarmányviszonyainak megfelelõen különbözõ fajták keletkeztek, melyek fejlõdési idõtartamukban, gubójuk színében, alakjában, évente történõ nemzedékváltásuk számában tértek el. E fajtákat többnyire a tenyésztõhely nevével jelölik. Bolle J. 1893-ban Japánban tett tanulmányútján kb. 20-féle tenyésztett fajtát rögzített. Fehér eperfafajtát pedig egy kisérleti telepen 430-félét. (BOLLE János: A selyemtenyésztés Japánban, Bp., 1899. 48-49.p.)

[187]. Gazdasági Lapok 1857 II. fele 683. p.

[188]. LUKÁCSY S. 1857: 48.p.

[189]. LUKÁCSY S. 1857: 29.p.

[190]. ENTZ FERENC, dr (1805-1877) orvos, akadémikus. A kertészet tudományos és gyakorlati mûvelésével, különösképpen az alma- és szõlõtermesztés kérdéseivel foglalkozott. õ létesítette Pesten az elsõ kertészeti iskolát, a mai Kertészeti Egyetem õsét. (Életrajza: - In: Magyar Agrártörténeti Életrajzok A-H, 479-484. p.)

[191]. Ötvenes ("Br. Zselénsky gróf birtoka Ó-Arad közelében", ma Románia)

[192]. Gazdasági Lapok, 1958. I. félév 144. p.

[193]. Gazdasági Lapok 1863. máj. 3. 275. p.

[194]. OMGE /1883) Emlékkönyve VII. füz. 154.p.

[195]. GÖNCZY Pál 1860. Újabb, átdolgozott mûve 3 évvel késõbb "Rövid utasítás a selyemtenyésztésre a köznép számára" címmel jelent meg.

[196]. FENT I. 1930: 65.,66.p. Az alföld-fásítási kisérletek körüli kérdésekre lásd: OROSZI Sándor: Nagykunsági erdõtelepítések - In: Agrártörténeti Szle. 1991/1-4. sz. 46-47. p.

[197]. Feltételezhetõen csemetékkel együtt értendõ a megadott mennyiség. Kormánymegbízással Soós szervezte meg Kassa környékén a selyemtenyésztést. 1854-ben kezdte meg Nádasd (Abaúj m.) helységben e tevékenységet, s a bécsi kereskedelmi kamara és a milánói gyárosok által kitûnõnek minõsített selyem gyártását. A környezõ megyék termelõit a Gazdasági Lapokban közzétett felhívásában értesítette gubóbeváltási árairól: "I. osztályú: nyers - 40 pxr(=pengõkrajcár), fojtott 46 pxr; II. osztályú: nyers - 30 pxr, fojtott 36 pxr; III. osztályú: dupla, puha minõségû, de tiszta gubókért 20 pxr." /Gazdasági Lapok 1855. jan. 11./

[198]. OMGE (1883) Emlékkönyv: 154. p.

[199]. Csak a selyemtenyésztés szempontjából nevezhetõk válságosnak ezek az évek, hiszen épp ebben az idõszakban erõteljes agrárkonjunktúra volt tapasztalható, egészen a '70-es évek elejéig.

[200]. MIKLÓS Ö. 1903: 114.p.

[201]. VAHOT 1862: 96.p.

[202]. SCHOBER I.m. 77.,68.,89.p. - Magyarországon 1906-ban épült a sárvári elsõ mûselyemgyár Chardonnet eljárásán alapulva.

[203]. FENT I. 1930: 69.p. A beváltás mértéke egy 8 iccés ûrmérték lett, mely a térfogaton alapulva már kiszûrte a kevésbbé vagy a jobban kiszárított gubók közötti súlykülönbséget.

[204]. WUKASINOVICS Antal, Verõce megye selyemtenyésztési felügyelõje, a prágai gazdasági társulat és a selyemtenyésztõ egylet levelezõ tagja. (Említett könyvének háromszori kiadását ídézi SZINNYEI: I.m.) 1867. szeptemberében könyvére való elõfizetési felhívásában említi, hogy "a selyemtenyésztést 30 évnél több idõ óta szerencsével kezelte", s 1857-ben elõször kidolgozott mûvét a horvát helytartótanács legjobbnak elismerte, s az iskolákban és a nép között is több ezer példányban szétosztatta. (M.Mg.M. Adattár III. 9456. jelz.)

[205]. ÁRON EDE: nemzetgazda. Életrajzi adatokat nem, könyvének két kiadásán kívül csupán a Közlekedési viszonyok Magyarországon 1874, c. mõvét említi SZINNYEI: I.m.

[206]. GELLÉRI M. 1912: 10-23.p.

[207]. A hamburgi világkiállításon a borok mellett az OMGE kollektív kiállítása is sikert ért el. Tárgyaiért együttesen kis ezüstérmet nyert. (Ld. Tábla!) (Gazdasági Lapok 1863. szept. 13.)

[208]. (ROSA 1868: 106.p.)

[209]. GELLÉRI M. 1885: 41.p.; PEMSEL J. 1989: 77-80.p.

[210]. Magyarországon az 1854/55-ös kolerának 170 ezer, az 1866/67-esnek 70 ezer, az 1872/74-esnek - nem teljes statisztika szerint - 189 ezer halálos áldozata volt. Ez utóbbit egyes vidékeken éhínség kísérte. (MAGYARORSZÁG története 10 kötetben; 6/2.k. 1120.p.)

[211]. Az Andrassovszky nõvérek korábbi kiállítási díjai: Erdélyi Gazdasági Egyesület Kolozsvári Kiállítása, 1862 - dicsérõ oklevél; Bécsi Gazdasági Kiállítás, 1866 - dicsérõ oklevél; Marosvásárhelyi Kiállítás - bronzérem (MAGYARORSZÁG a bécsi 1873-as ... II.k. V. csop. 83. folyószám)

[212]. Riedler Mária, özv. tenyésztõ (Csáki Gorbó, Doboka m.) korábbi kitüntetése: "Az 1860. évi Erdélyi Gazdasági Kiállításon a kormány által kitûzött jutalmat (120 frt-ot) nyerte el. (MAGYARORSZÁG a bécsi, 1873-as ... II. k. V. csop. 89. folyószám)

[213]. A volt katonai igazgatás alatt állott határõrvidék polgárosítása az 1870-es években zajlott le, 1873-ban történt meg a bánáti szerb, román és német határõrezredek területének beolvasztása, de a horvát-szlavón határõrvidék polgárosítása egészen 1881-ig elhúzódott. (MAGYARORSZÁG története 10 kötetben. 6/2.kötet. 804.p.) Hoffmansthal cég. (MAGYARORSZÁG a bécsi, 1873-as ... II. k. V. csop. 308. folyószám)

[214].Pesti cégek: - Quenzer testvérek 1872-ben alapított nemez- és selyemkalapgyára; - a Berketz István-féle 1864-ben alapított selyem- és szõrruhagyár. Utóbbi saját találmányú szárítógéppel és egy gõzkazánnal felszerelt mûhelyében 4 segédmunkást foglalkoztatott. (MAGYARORSZÁG a bécsi 1873-as ..., II. k. V. csop. 165, 415. folyószám)

[215]. Vidéki gyárak: - Bezerédj Adél hidjai vállalatán kívül; - Varga Elek, Pécs. Selyemtenyészde és fonoda. Alapítás éve: 1867. Az olasz és japán fajta tenyésztésére beállt üzlet évi termése 224-280 kg volt, 10-15 segédmunkást foglalkoztatott, fonógyára 7 gõzgéppel és egy gõzkatlannal volt ellátva. 112 kg nyersselyem-termékét Bécsben és Görzben értékesítette. A fonodatulajdonos korábbi díjaként említik, hogy az 1870. évi Grazi Általános Kiállításon bronzérmet nyert selymével. - Radulovits Helén fehértemplomi fonodája; - Kraetschmar C.A. rimaszombati fonógyára. (MAGYARORSZÁG  a bécsi, 1873-as ... II. k. V. csop. 84, 86, 88, 91. folyószám)

[216]. Kostök - erszény vagy dohányzacskó, selyemmel, gyönggyel kihímezve. A kos herezacskójából vagy kisebb állatok (pl. macska, hörcsög, vizimadarak) bõrébõl készítették.

[217]. MAGYARORSZÁG a bécsi 1873-as ... II. k. XXI. csop. 203-210.p.

[218]. U.o. 199-200.p. I.rész.

[219]. BOLLE János: Rövid útmutatás a selyemhernyó okszerû tenyésztésére, Bp. 1882, 17.p.

[220]. VISZKOCSILL I. m. 8-9. p. és SELYEMTENYÉSZTÉSÜNK és..., 1896: 8.p. - Rekeszpetéztetés: A legszebb gubókat un. hárfákba (drótszálak közé) helyezik. Amikor a báb pillévé alakul, kirágja magát és párosodik. Minden pillepárt külön tüllzacskóba helyeznek, a nõivarú itt lepetéz. Az elpusztult pillepárt (késõbb csak a nõstényt) mozsárban összetörve, vízzel vegyítve, mikroszkóppal megvizsgálják és ha felfedezhetõ benne a szemcsekór, a petékkel együtt megsemmisítik.

[221]. Így fogalmazták meg a MAGYARORSZÁG selyemsodró ipara ... címû tanulmányban (10. p.). Valójában: "A szekszárdi fonoda, szövõde és festõde létesítésére 1879. január 1-jétõl 10 évi idõtartamra kötött szerzõdést a kormány Albano Della Donna és Vasváry Béla olasz alattvalókkal. ... Csakhamar kiderült, hogy a vállalkozóknak a gyár felállítására és üzembehozására sem tõkéjük, sem hitelük nem volt. A következõ év nyarán tetemes adósság hátrahagyásával már távoztak is." (FENT I. I.m. 73-74. p.)

[222]. VISZKOCSILL I.m. 8-10.p. és MAGYARORSZÁG selyemtenyésztése és... (1910): 10.p.

[223]. GELLÉRI 1885: 160-162.p.

[224]. GELLÉRI 1876: 12.p., 134.p.- Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1880-ban hozott rendelete ismét felhívta a felekezeti és községi tanügyi hatóságokat, hogy területükön a természettan tanításának keretében ismertessék meg a gyermekekkel a selyemtenyésztést, "különösen ott, ahol a bor, dinnye és a szõlõ megterem", tehát a selyemtenyésztés feltételei adottak. (VISZKOCSILL I.m. 136-137. p.) A népiskolák mellett iskolakertek létesítését rendelték el, s ezekben a nyári hónapokban a selyemtenyésztés gyakorlatban való oktatását. (TAKÁCS Imre: Magyarország földmûvelésügyi közigazgatása ... 1867-1918. Bp. 1989, 150. p.)

[225]. A szakbizottság tagjai: Bernáth Dezsõ, Korizmics László, Lukácsy Sándor, Mórocz István, Nagy György, Tormay Béla, Wenckheim László voltak. (Az OMGE alapszabályai. Tagjainak névsora, 1876.)

[226]. MAGYARORSZÁG selyemtenyésztése (1910): 9. p.

[227]. GELLÉRI M. 1885: 48.p.; GELLÉRI M. (1905): 5.p.; Mártha Zsuzsanna, dr.: B. P. - In: MAGYAR Agrártörténeti Életrajzok A-H. 215.p.

[228]. A sors iróniája, hogy a századfordulón Bezerédj Pált, 20 évi mûködéséért, éppen az állami támogatás megszüntetését indítványozó Wahrmann Mór nevét viselõ díj aranyérmével tûntették ki. Az 1000 Ft-ot Bezerédj nem fogadta el, az Akadémiának visszautalta azzal, hogy a Bezerédj István életrajzának a megírására kitûzött pályázat nyertesét jutalmazzák majd belõle. (Mártha Zs: B.P. - In. MAGYAR Agrártörténeti Életrajzok A-H, 1987, 218. p.)

[229]. SZ. BÁNYAI Irén I.m. 58-59.p.

[230]. A statisztikák forrása: SELYEMTENYÉSZTÉSÜNK...1896: 2.,43.p.

[231]. Bezerédj Pál anyai ágon rokona volt gr. Esterházy Bálint francia ezredesnek, aki annak idején követként Katalin orosz cárnõtõl birtokadományt kapott. Ennek eladásából jutott 120 ezer frt-hoz Bezerédj, amit csaknem teljes egészében a "magyar selyemtenyésztés felvirágoztatására fordított". (FENT I.: A magyar ..., 1930, 84. p. lábjegyzet)

[232]. Mikszáth Kálmán írása a Vasárnapi Újság 1910. évi 11. számában, Bezerédj Pál belsõ titkos tanácsossá történt kinevezése alkalmából.