Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés tőrténetéhez I.

Takáts  Rózsa

      A selyemhernyó-tenyésztés[1] kínai eredetű, több ezer éves állattenyésztési ágazat. Ismeretes, hogy a selyem már a honfoglaló magyarság előkelőinek körében kedvelt és keresett textília volt. Az uralkodói és egyházi pompa részeként később is jelentős szerepet játszott, majd a reneszánsszal, az itáliai kapcsolatok révén még szélesebb körben használt fényűzési cikké vált.[2] A 18. század elején a kiváltságosak öltözetén kívül a polgárság körében is elég elterjedt ruházati alapanyagnak számított.[3] Az már kevésbé tudott, hogy e drága nyersanyag előállítása, a selyemhernyó-tenyésztés is régi, csaknem 300 éves múltra tekinthet vissza Magyarországon. E tradicionális állattenyésztési ágazat napjainkra hazánkban – a környező országoktól eltérően – csupán történeti jelentőségét őrizhette meg. A takarmánybázist jelentő epreseket, az országos elosztó és begyűjtő hálózatot felszámolták. A tenyésztés végleges megszűnésével kiváló tulajdonságokkal rendelkező magyar selyemhernyó fajták tűntek el. A közelmúltban több helyen kísérletet tettek a magyar selyemtenyésztés újraindítására. 

      A téma gazdag irodalma árnyalt képet rajzol e mezőgazdasági ágazat 1880 és 1945 közötti történetéről. Az ezen kívül eső korszakok – pl. a magyarországi tenyésztés 1945 utáni helyzete – már kevésbé feltártak. A dolgozat a 18. századi fénykor rövid áttekintése után, a selyemhernyó-tenyésztés múlt századi fejlődésének egy-egy jellemző metszetét mutatja be, az ekkor megindult kiállítások tükrében. Ezek a körülmények – bár közvetlen párhuzam természetesen nem vonható –, némileg hasonlítanak a mai újjászervezés kezdeti időszakához.

      A magyar selyemtenyésztés múlt század közepi korszakát olyan személyiségek neve fémjelzi, akik a történelemformáló politikai és gazdasági eseményekben is kimagasló szerepet vállaltak. SZÉCHENYI István, KOSSUTH Lajos, WESSELÉNYI Miklós, BEZERÉDJ István hívták fel a figyelmet erre a mellékjövedelmet biztosító forrásra, melynek megfelelő alapot nyújthat az ország 4/5-én jól termeszthető eperfakultúra. Tevékenységük eredményeként a selyemgubótermelés az 1840-es években csúcspontot ért el Magyarországon (1842-ben 479 tonna).[4] Ezt követően zuhanásszerű hanyatlás következett be hazánkban éppúgy, mint az egész kontinensen. Oka az 1851 körül Francia- és Olaszországban fellépő veszedelmes hernyóbetegség, a Nosematosis (szemcsekór) volt, mely 1857-ig egész Európában elterjedt, és létében fenyegette a tenyésztést. A védekezési módszer (rekeszpetéztetés, mikroszkópos vizsgálat) francia felfedezésével[5], majd a szekszárdi székhelyű Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség 1879-es felállításával a század végén hazánkban is újra felívelő fejlődés következett be. 1905-ben Magyarország 1915 tonnás gubótermésével a harmadik helyre került Európában olyan klasszikus selyemtermelő országok mögött, mint Olaszország és Franciaország.[6]

      Az I. világháborút követő területelcsatolások a törzstenyésztő vidékeket is érintették: az eperfaállomány a korábbi 1/4-ére apadt, s a fonodák 65 %-a, a beváltó állomások 18 %-a maradt meg csupán. A fejlesztő intézkedések 1930-ban ismét kimagasló sikerhez, 772 tonnás terméseredményhez vezettek. Később a magyarországi termelés már nem tudta megközelíteni ezt a szintet.[7] A II. világháború is súlyos veszteségeket okozott az eperfaállományban, azonban 1947-ben a tenyésztési idényben nevelt hernyók gubótermése már 173 560 kg-ot tett ki.[8]

      1948-tól, az újonnan alakult Selyemhernyó Tenyésztő Nemzeti Vállalat, majd 1950-től a Selyemgubó Termeltető Szövetkezeti Vállalat 12 kirendeltségén[9] keresztül látta el a közvetlen irányítást. 1955-ben – a korábbi évekhez hasonlóan – 232 tonna selyemgubó volt a termés, melyet értékesítésig három raktárban tároltak (Békéscsaba, Győr, Tolna). A szekszárdi Selyemtermelési Kísérleti Intézet végezte a selyempete központi előállítását és a tudományos vizsgálatokat. A felettes hatóság a Selyemipari Igazgatóság volt, a legfelsőbb irányítás pedig a Könnyűipari Minisztérium feladatkörébe tartozott.[10] A Népgazdasági Tanács 164/1952. sz. rendelete az eperfák fokozottabb ültetését írta elő. Az epreskerteket az állami tartalékingatlanokból e célra rendelkezésre bocsátott területeken létesítették, melyek 1956 végén 1264 kh (727,432 ha), 1960-ban 2000 kh (1151 ha), 1964-ben pedig már közel 3000 kh-at (1726,5 ha) tettek ki.[11] Az eperfák faiskolai szaporítását, nevelését az erdőgazdaságok végezték.[12]

      1956-ban – szervezeti átrendezés után – négy körzetben 329 tonna selyemgubót termeltek. Megalakult a Herbária Országos Gyógynövény és Selyemgubó Forgalmi Szövetkezeti Központ, melynek Selyemtermelési Osztálya vette át az irányítást és szervezést. A beváltást a földművesszövetkezetek végezték az ország 90 helységében. A legnagyobb beváltóhelyek Tolna, Debrecen, Baja, Békéscsaba, Dombóvár voltak.[13] 1960-ban az ország településeinek kb.1/3-ában végzett tenyésztés eredménye 267 tonna gubó volt.[14]

       1960–63 között mintegy ezer községben létesült 1–5 holdas epreskert. Ezeket, a közutak átépítése során kivágott útmenti eperfák pótlására ültetett kerteket, a tsz-ek területéhez csatolták. A bevált régebbi eperfafajták mellett új – főleg kínai és szovjet – nagylevelű, nemesitett fajták is megjelentek. Ezek többsége 1965-ben vált lombozhatóvá.[15]       

      A Könnyűipari Minisztérium és a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium IV-0707/1969. számú, a Herbáriának szóló közös átirata 1969 őszén pontot tett a tenyésztés végére. Igaz, 1969-ben az addig átvett gubókat még exportálták.[16] JESZENSZKY Árpád 1972-es közlése szerint két megye kivételével az addig eltelt időszak alatt felszámolták az epreskerteket is. A gyümölcsszállító főbb közutak eperfáinak fokozatos kivágását pedig nemzetközi növény-egészségügyi előírás ajánlotta az amerikai fehér medvelepke (helytelenül: szövőlepke, Hyphantria cunea) elleni küzdelem jegyében.[17] A Tolnai Selyemgyár pár évig még import nyersanyaggal dolgozott, majd leállította a természetes selyem gyártását. 1977-ben a "hősi múlt" őrzésére a gyárban emlékszoba létesült a magyar selyemipar gépeiből.[18] A szomszédos és közeli államokban viszont (Ukrajna, Üzbegisztán, volt Jugoszlávia területe, Románia, Bulgária, Görögország, Olaszország, stb.) ezután is – máig – intenzív selyemtenyésztéssel, korszerű eperfakultúrával és feldolgozó iparral találkozhatunk.

      1990 tavaszán újraindultak a selyemhernyó-tenyésztési próbálkozások Magyarországon. A Kisállattenyésztési Kutató Intézet lelkes munkacsoportja 1991 júliusában ingyenesen osztott ki külföldi selyemlepkéktől származó petét 50 (főként Zala megyei) vállalkozónak. 35 oldalas tájékoztatójuk útmutatást adott az új tenyésztőknek.[19] A bolgár kapcsolattal induló kísérlet a kezdeti lépéseken túljutva, értékesítési nehézségek miatt állt le. Egyéb selyemtenyésztési vállalkozásokról is hallhattunk az ország különböző vidékein (Budapest-Érd, Erdőshát, Hevesvezekény, Szekszárd, Szolnok, Várpalota), s ezek arról tanúskodtak, hogy ma is jelentős az érdeklődés e tenyésztési ág iránt.[20]

      A másik központ, ahol jelenleg is folyik az újjászervezés, a Debreceni Agrártudományi Egyetem Hódmezővásárhelyi Főiskolai Kara. Itt 1992, majd 1993 őszén – külföldi szakemberek bevonásával – selyemhernyó-tenyésztési konferenciát tartottak. A klimatikus viszonyoknak leginkább megfelelő fajták tesztelését, a szaporításhoz elengedhetetlen mikrobiológiai vizsgálatokat végzik. A tervezett tenyésztő hálózat koordinálásán, a szakmai tanácsadáson túl, innen látják el a vállalkozókat egészséges tenyészanyaggal (kikelt kis lárvákkal), hibrid eperfacserjékkel. A megtermelt gubók osztályozás utáni beváltását is itt biztosítják. A selyem gombolyítását, fonását Lugoson (Lugoj, R.), szövőipari feldolgozását – szintén román együttműködéssel – Bukarestben végzik.[21]

      A természetes anyagok keresletének világszerte észlelhető ugrásszerű növekedése, a magyar gazdaság átszerveződése (az ún. "farmergazdaságok" és kisgazdaságok létrejötte, a munkanélküliség stb.), nem utolsó sorban a még mindig meglévő kedvező tenyésztési adottságok (alkalmas klíma, fennmaradt és megfiatalítható epreskertek, korábbi tenyésztők és szakértők tapasztalatai) mind olyan tényezők, melyek ezt az indulást támogatják.

A Bombyx mori és a Morus alba

      "A Selyem-eresztő bogár a Hernyóknak néminemű faja. ...illik is ennek a Bogárnak nagy szorgalmatos munkáján csudálkoznunk, hogy az ő feltött fonalát miképen szövi meg... mégpedig úgy, hogy az ő selymének szálai minden öszvecsepüződés nélkül mindvégig megmaradnak".[22] MISKOLCZI Gáspár 1690–91-ben írta e sorokat Egy Jeles Vadkert c. művében. A hagyomány szerint ekkor már több éve a Baranya megyei Pellérden egy olasz selyemszövő famíliából származó betelepült, PASSARDI János Péter "virágzó gubótenyésztést" folytatott.[23] Ez volt a selyemhernyó-tenyésztés – bár vitatott – első megjelenése Magyarországon.[24] APÁCZAI CSERE János Magyar Encyclopaediájában (1653) a természet három országából az "oktalan állatok" körébe, s itt is a "földszinén élők" sorába iktatja a "selyem-bogarat", az egér és a hangya után, a patkány és a vakond elé.[25]

      A Bombyx mori L.[26] a Selyemlepkék családjának legismertebb faja. Nevének jelentése: "az eperfa selyemlepkéje". Ma már több száz fajtája van.[27] Legrégibb háziállataink között tartjuk számon, talán még inkább háziállat-jellegű, mint a méh, mert a selyemhernyót csak az ember képes továbbtenyészteni, magára hagyva életképtelen.[28] A selyemhernyó fajelnevezésében a "mori" az eperfára utal (Morus), mint kizárólagos táplálékára. (A Bombyx mori életciklusairól lásd a mellékelt 1. ábrát!)[29]

      A fejlődési periódusok időtartama fajtától és tartási körülményektől függően módosulhat vagy mesterségesen befolyásolható, de végeredményben nem sokban tér el a 18. század végi leírástól: "A selyembogárnak az élete minden változásaival, a tojástól fogva haláláig nem tart tovább 8 vagy 9 heteknél. ... Minekutána öthetesek szinükben szép fejérek, sárga és kékellő csikokkal ki vannak czifrázva, a farkukon egy kis vörös szarvok  vagyon[30] ... Ekkor 4 vagy 5 nap alatt felettébb sokat és mohón esznek, s ez a bő táplálás nálok tiszta selyemmé válik, mert ezután mindjárt befonják a bugába magokat. ... A kimászás után mindjárt öszvekelnek. A nőstény valamely sötét vagy fekete posztóra, melyet avvégre a falra aggatnak, mintegy 300 vagy 400 tojást rak. Erre egy-két nap múlva mind a ketten meghalnak, ahéján, hogy ettek volna valamit."[31]

      A gubóban – többféle eljárású fojtással – megölik a bábot, hogy megakadályozzák a lepke kikelését és az így folyamatosan megmaradt szálat gombolyítják le, s fonják össze, a még mindig csak alapanyagot jelentő nyersselyemmé (grège).

      Az eperfa (Morus)[32] nemzetségnek 12 faja él az északi félgömb melegebb vagy szubtrópikus tájain, ebből Magyarországon 3 faj egyedei találhatók meg: Morus alba L. (fehér), Morus nigra L. (savanyú), Morus rubra L. (vörös).

      Az iráni eredetű savanyú eperfa a Földközi-tenger környékén már az ókorban elterjedt volt. Az itáliai selyemtenyésztés kora középkori szakaszában ez szolgált takarmányozási alapul. A kifejezetten selyemhernyó-tenyésztési céllal Kisázsiából behozott dél-kínai, észak-indiai eredetű Morus alba a 15. században jelent meg először az Itáliai-félszigeten.

      A fekete vagy savanyú eperfát Magyarországon már a 15. század elején termesztették savanykás gyümölcséért (pálinka, szörp nyeréséért). E gyümölcsfa kedvelt voltára utal, hogy LIPPAY János "Posoni Kert" c. művében (1662–1667) több oldalt szentelt a "szederj-fa" nevelési, szaporítási módozatainak, s termésének, levelének, gyökerének gyógyhatását is kifejtette.[33] A fehér eperfa a selyemtenyésztés kezdeti lépéseivel egyidőben, a 17–18. század fordulóján került hazánkba. A történelmi Magyarország területén a 12 °C évi középhőmérsékletű területek voltak a legalkalmasabbak termesztésére, egyébként megél a 9, sőt a 8 °C évi középhőmérséklet mellett is.[34] Ma már takarmányozási célra kifejezetten a fehér eperfa cserjeformájú hibrid fajtáit termesztik.

Történeti előzmények[35]

      Baranya megyei – már említett – első megjelenése után a tenyésztés súlypontja az 1716–18-ban visszafoglalt, s Temesi Bánságnak nevezett területre tevődött át. A mocsaras pusztasággá vált vidék újratelepítése a spontán bevándorláson kívül 1718-tól több ütemben folyt. Főként a német ajkú népesség növelésére irányult, de magyarok, románok, szerbek, szlovákok, örmények is kértek betelepedési engedélyt. Szervezett akciók során kerültek 1722-ben és 1730 körül Temesvár, Versec, Becskerek, Fehértemplom, Detta, Mercyfalva, Giroda, Gyarmath környékére olasz és spanyol családok, akiket az uralkodói tervek szerint a selyemgyártás, a posztó- és papírgyárak kiszolgálása érdekében, részint pedig az ipari növények (rizs, repce, kender) és a kerti kultúra művelésére hoztak be.[36] Gr. MERCY Claudius Florimund katonai kormányzó indította meg a fenti településeken kívül még Csákova, Pancsova, Guttenbrunn környékén a nagyobb mennyiségű külföldön vásárolt eperfacsemete ültetését. Védelmükre elrendelte, hogy az eperfák megcsonkítóit és pusztítóit halálbüntetés fogja sújtani.[37] Az 1730 körül érkező olasz családokkal együtt jött Mantuából ROSSI Kelemen abbé, aki – egyházi működése mellett – Seidencultur-Director-ként 1736-ban  143000 db eperfát ültetett el csak Temesvár közelében. 1771-ig tartó selyemfelügyelősége idején[38] ingyen osztott ki selyempetét és eperfacsemetét, s a tenyésztés érdekében a tartományt több ízben beutazta.[39] Az ő felügyelősége alatt létesült – a már korábban Nagybecskereken felállitott fonodán kívül[40] – Temesvárott újabb fonoda, sőt szövöde is. Ez Temesvár Gyár-külvárosi részében állt "ellátva minden készlettel, s helyiséggel a selyembogarak tenyésztésére, a selyem legombolyitására, fonására és szövésére, szövőszékekkel, úgy sima mint beszövött és nehéz selyemkelmék gyártására"[41].

      Az 1737–39-es török háború és a természeti csapások sorozata (pestis, földrengés) pusztításai után a selyemtenyésztés 1740-től indult újra. 1751 októberétől MÁRIA TERÉZIA, a kifejezetten katonai állomáshelyek kivételével, kamarai igazgatás alá helyezte a Bánságot. A kamarakormányzóság több tenyésztést segítő rendszabályt léptetett életbe.[42] A helyreállított temesvárin kívül Versecen, majd Fehértemplomban újabb selyemfonodát állítottak fel. 1772-ben a Mária Terézia korabeli második nagy telepítési akció "benépesitési főutasitása" 90. pontjában elrendeli, hogy "minden gazda háza előtt ... legalább 20 jegenye vagy eperfát, ezen kivül – hogy a telepeseket a selyemtenyésztésre szoktassák – különösen kertjébe 12 eperfát ültetni, azok tenyésztéséről gondoskodni tartozik".[43]

      A másik jelentős tenyésztő vidék Bácska volt. 1763-tól ide is indult újabb szervezett telepítés. A dunai hajókon Apatinba érkezőkkel egy időben jött a sziléziai MODERSFELD Ferenc József, kit az uralkodó bízott meg a bácskai kamarai jószágokon a selyemtenyésztés és a festőnövények termelésének meghonosításával. 1764-ben Apatin környékén 7000 darab fehér eperfacsemetét ültetett és eperfamagokat vetett el. Már korábban KRUSPÉR Pál adminisztrátor jelentette, hogy "a bácskai uradalom egész területén, de különösen a dunamenti részeken nagy mennyiségben található eperfa (Morus nigra). A szerb házak majd` mindegyikénél látott 2-3 eperfát, sőt Szonta környékén /az/ a mezőn és a szigeteken vadon is nőtt". A zombori adminisztrátori épület udvarán lévő "piros és fekete eperfákkal" elég eredményes próbatenyésztést végzett. Az itteni fagyok sok kárt tettek a MODERSFELD által ültetvényezett epresben, így az első tenyésztési év (1765) gubótermése 6000 db volt, amelyből csupán 26 és fél lat (469,5 g) selymet gombolyítottak le, két szerződtetett olasz asszony segítségével. Későbbi években jobb eredményeket értek el, (1768: 16 mázsa, 1769: 22 mázsa), de végül KEMPELEN Farkas kamarai tanácsos intézkedésére 1769 nyarán az apatini selyemtermelést beszüntették, holott ekkor már közel 20.000 eperfa (Morus alba) állt ezen a vidéken. A költséges adminisztráció, a hozzáértés hiánya és a Bécsben fizetett alacsony beváltási árak tették ráfizetésessé ezen, a csaknem legjobb tenyésztő területen a termelést.[44] Később azonban itt is újra virágzásnak indult.

      Nagybirtokosok selyemtenyésztést meghonosító próbálkozására is vannak nyomok. KÁROLYI Sándor surányi (1731), az ESTERHÁZYak cseklészi (1759), a BATTHYÁNY család körmendi (1782) birtokán ültettek eperfákat, ill. bíztak meg olaszokat, hogy "selymet csinállyanak".[45]

      1765-ben uralkodói rendelet adta feladatul a kincstári uradalmak, a sz. kir. városok és vármegyék számára az eperfák szaporítását, s erről évenként "táblás kimutatás" benyújtását. Az első jelentéseket 1768-ból találjuk.[46] SOLLENGHI Károlyt, az egyik első gyakorlati szakkönyv íróját is, a királynő hívta 1763-ban Magyarországra, és tette meg az Eszéken létrehozott központban selyemtenyésztési főfelügyelőnek. Iskola is működött itt, a vármegyék pedig kötelesek voltak két-két, több nyelvet ismerő fiatalembert a kétéves tanfolyamra ideküldeni. A Temesi Bánságban már ekkor felmerült 10 fonóiskola és ugyanannyi gombolyító felállításának terve.[47]

      A horvát határőrvidéken és Szlavóniában vezetett a legnagyobb eredményre a selyemtenyésztés meghonosítása. Szlavónia 1765-ben már 168 font[48] nyersselymet termelt, mely mennyiség a következő években rohamosan emelkedett. A nyert selymet a prágai és a kremsi gyárakba szállították. Eszék 1769-ben már 3000 ft-ot keresett a selyemtermeléssel, a Bánságban pedig évente 4 mázsán is felül termeltek gubót, melyet Bécsbe szállítottak. Baranyában 1769-ben csaknem 7 mázsa gubót váltottak be. 1771-ben Magyarországon kilenc megyében és négy város területén összesen 27.794 darab kétévesnél idősebb eperfa állt, melyek lombjával 15.492 font (ť8,675 t) gubót termeltek.[49]          

      1773-ban jött létre a selyemtenyésztés legelső országosnak mondható hálózata. A Helytartótanács hat gubóbeváltó állomást létesített (Buda, Pest, Szeged, Kanizsa, Győr, Zágráb székhelyekkel), majd egy évvel később ezek számát nyolcra szaporította (Apatin, Ráckeve).

      Felsőoktatási szinten 1777-től, az egyetem újonnan létesült önálló agrártudományi tanszékén MITTERPACHER Lajos, jezsuita monostori apát tanította a selyemtenyésztést, a mezőgazdaságtan részeként. Önállóan is jelent meg erről műve ("A` Szederjfa és Selyem Bogár nevelésről való Oktatás"- 1804–1805.), mely – még 8 különböző nyelvű kiadást megérve – alapvető tankönyv lett egészen az 1830-as évekig (lásd 4. ábrát!).

      A selymet különböző szinten feldolgozó céhes mesterségek (takács, gombkötő és paszományos, harisnyakötő stb.) képviselői, valamint a szervezetlen ipart űzők (pl. festők) között kevesen foglalkoztak kifejezetten csak selyemmel.

      1771–1774-ig a Helytartótanács felszólítására készített  megyei és városi kimutatások az alábbi képet adták a selyemiparról. Pozsony városában egy takácsmester foglalkozott selyemszövéssel, "genuai, francia, holland és hamburgi bársonyt állitott elő háromféle minőségben". A jelentés szerint rendelés esetén képes volt egyéb szövetféleségek készítésére is: "croidor, croissé, tafota, flór, crisé, tertionel, atlasz". A másik, a Zsolna melletti Teplicen működő privilegizált gyár volt, mely főként vásznat és félgyapjúszövetet állított elő, de félselyem szövetet is tudott termelni, "aminő a gratel és a gingang". Ezeken kívül nagyobb számú kézműves (gombkötő, paszományos) dolgozott elszórtan Győr, Moson, Nógrád, Nyitra, Pest, Pozsony, Sopron, Szepes, Trencsén, Vas, Zala és Zólyom megyékben. Szalagkészítéssel Pest városában két iparos foglalkozott.[50]    

      A selyemszövés gyáripari formája NAGY István megfogalmazása szerint "hazai talajba ültetett külföldi növény volt", ugyanis a kedvező adottságok miatt a magyarországi működési terület felé orientálódó, már virágzó bécsi és osztrák selyemipar teremtette meg. A Pesten műhelyt alapító VALERO testvérek (Antal és Tamás) idősebbike is Bécsben üzemeltetett 1760-tól egy fátyolgyárat.[51] 1776-ban indult első pesti vállalkozásukat kibővítendő, 1783-ban a Terézvárosban 10 ezer négyszögölnyi homokos területet szereztek, és egy manufaktúra építését kezdték meg. 1200 gyümölcs- és eperfát is ültettek.[52] Az üzem 1787-ben 104 széken flórt szőtt, 22 szövőszéken pedig bársonyt és más selyemszövetet. 1777-től dolgozott Óbudán BEYWINCKLER József selyemszövő mester. Fia, ifj. BEYWINCKLER József Pesten létesített újabb üzemet 1781-ben.[53] 1787-ben már 15 szövőszéke működött.[54] E családdal együtt települt Óbudára HÖPFINGER Jakab bécsi selyem- és brokátkészítő mester, az ő műhelye 1781-ben 16 szövőszéket működtetett. Az 1784–86. évi iparstatisztikai felvétel Pesten 7, Pozsonyban 2 selyemszövő és bársonykészítő üzemet említ. Ezek közül 5 nem haladta meg a kis takácsműhely keretét, de 3 pesti és 1 pozsonyi jelentősebb kiterjedésű volt.[55]

      FACHINI Pál – SOLLENGHI révén még 1764-ben érkezett – olasz selyemszakember berendezési tervei szerint egy hatszintes kincstári selyemfonoda építését kezdték meg 1781-ben Óbudán. Ez, a kor legfejlettebb technikai színvonalán kialakított létesítmény azonban – részben tervezési hibák, részben megfelelő hajtóerő hiánya miatt – rövid ideig (1785–1789) üzemelt. A másik, ma is látható, ovális alakú gombolyító épületet, a II. JÓZSEF által 1783-ban Magyarországra hívott MAZZUCATO Ágoston irányításával építették. Itt 1786-ban kezdték meg a gombolyítást.[56] Az uralkodó rendelete szerint a szegény szülők gyermekeit is foglalkoztatniuk kellett.[57] Iskola is volt a gyárban; 3 évfolyamán a selyemtenyésztést, fonást és szövést tanították. 1786-tól a Helytartótanács a "Mazzucato-féle új selyemgombolyitó eljárás" elsajátítására gyakorlott fonólányokat küldetett ide.[58]

      A selyemgubót a magyar kamara váltotta be, s a legombolyitott, cérnázatlan nyersselymet közvetlenül átadta a vele szerződött bécsi kereskedőknek; a magyar selyemszövők külföldről vásárolták vissza azt.[59] 1788-tól szabadult fel a gubók kereskedelmi forgalma, 1818–1827 között pedig a "selyembeváltást...ismét egészen a királyi kincstár vette át".[60]

      TESSEDIK Sámuel[61] 1780-ban alapitotta – nemében a világon első – alapfokú mezőgazdasági "gyakorlati intézetét"  Szarvason. Az intézet indulása után hamarosan létesítettek eperfaiskolát, s a selyemtenyésztést 1785-ben kezdték el BLASKOVITS József gyakornok (később selyemtenyésztési felügyelő és békéscsabai "selyemgyáros") irányításával.[62] TESSEDIK önéletírásában összefoglalóan így ír a selyemtenyésztő tevékenységről: "...hat tavaszon át 11 mázsa selymet termesztettem és dolgoztattam fel kis iskolás lányokkal".[63]

      1784-ben az országot 10 selyemtenyésztési kerületre osztották, s a jelentősebb tenyésztő vidékek vármegyéit kötelezték – amennyiben az még nem történt meg – a selyeminspektori intézmény felállítására. Ennek eredményeképpen 52 felügyelő, 16 gyakornok és 25 eperfakertész működött.[64]

      Így II. JÓZSEF "buzgalmától gyámolittatván" az 1780-as évek közepéig tetőpontot ért el a 18. századi gubótermelés. "A három határszéli ezred Tótországban termesztett 1786-ban 35.204 font (19.714 kg) selymet galétákban ... a bánsági katonai határszéleken pedig tenyésztetett ...1785-ben 6.952 font (3893,12 kg). ... Hasonló volt a siker más helyt is: Kecskemét tenyésztett ... 1783-ban 1266 font (708,96 kg) selymet, Tolnából... kikerült 273 font (152,88 kg), Bácsból 1352 font (757,12 kg), Verőce megyéből 935 font (523,6 kg), Szerémből, mely ezen tenyésztésre kiváltképp alkalmas 1019 font (570,64 kg) selyem. ... Ezen évben (1783) összesen 124 [b.]mázsa (6944,744 kg) selyem küldetett egyedül Magyarországból a budai gombolyitóba".[65] A legeredményesebb évben, 1785-ben pedig 131 [b.] mázsa (7336,786 kg) gombolyított selyem volt a termés.[66]

      A németesítő, centralizációs császári politikával szembeni megyei ellenállás kiterjedt az uralkodó által szorgalmazott selyemhernyó-tenyésztés ügyére is. II. JÓZSEF halála után több helyen az állami tisztviselőként, de a vármegye terhére tartott felügyelőket elbocsátották. Az 1790. évi LXVII.tc. által kiküldött 9 bizottság közül a negyedik (kereskedelmi, harmincadi és közgazdasági), 37 törvényjavaslata között kidolgozta a selyemtenyésztés előmozdításáról szólót is.[67] 1794-től kezdte meg munkálkodását a "Közigazgatási Kamarai Vegyes Bizottság" (Politico-cameralis mixta Commissio). Az 1796-ig ide beérkezett véleményes jelentések, valamint MAZZUCATO Ágoston és SAPPL János (SOLLENGHI utóda) emlékiratainak eredményeképpen a századfordulón több helytartótanácsi rendelet született, s ezekkel fokozatosan elérték a hálózat újbóli kiépülését, a termelés fokozatos emelkedését. 1802-re közel 343 tonnára nőtt az ország gubótermése.[68]

      Az 1800-as évek elején a báró PRÓNAY család Pest megyei birtokán, Tóalmáson selyemtenyésztési tanintézet működött. Vezetője SCHEDIUS Lajos János, a pesti egyetem esztétika és nyelvészet tanára volt.[69]         

      1802-ben, 1807-ben és 1822-ben a Helytartótanács részletes szabályozást adott ki a selyemtenyésztés "emelése" érdekében. Az alkalmas klímájú megyékben "szeder és selyemügyi" bizottságok alakultak. 1811-ben a budai központi selyemtenyésztési bizottmány élén JÓZSEF NÁDOR állt.[70]

      Már a század elején érdekes fajtakísérleteket folytattak. 1808-ban a bánsági, majd 1811-ben a magyar határőrezred kerületében megkísérelték a selyemhernyók szabad ég alatti tenyésztését.[71] 1827-ben DE LA PORTA grófnő főfelügyelősége idején ismét "50 ezer hernyót neveltek a szabadban, s ezek közül 10 ezer június 15-ig magát a fákon már befonta".[72] Bár a kísérletet sikeresnek minősítették, a végső következtetés szerint ez a módszer az éghajlat miatt nem célravezető.

      1830-ban gr. SZÉCHENYI István Hitel c. művében még így sommázhatta a múltat: "A szederfa-ültetésrül, selyembogár-tenyésztésrül József Császár idejétül fogva maig mennyi parancsolat jött ment, mennyit irtak felőle...,'s ugyan mi sikere lőn ezen, magyarországra/!/ nézve olly nevezetes kincstárnak? melly ha üggyel, 's ésszel vitetnék, gyapjúbeli jövedelminket felülhaladhatná – bátran mondhatni: » Semmi..., 'ugyan miért? mert nem volt igazi felülvigyázat, nem volt józan utánlátás « - 's ma sincs..."[73] A gróf 1826-ban győződött meg arról, hogy "a selyemtenyésztést Magyarországon korántsem hátrálják /!/ azon felületes okok, mellyek által magamat elijeszteni hagyám".[74] WESSELÉNYIvel tett nyugati tanulmányútja során aprólékosan megszemlélte a dél-franciaországi tenyésztést és gyártást. Hazaérkezése után szederfakertet állított fel Cenken, Sopron vármegyei jószágán. 1840-ben "16.096 szál szederfa, 8064 négyszögöl bokor, 's 3685 folyó öl gyepü" volt az állomány birtokán.[75] 1840-ben jelent meg Selyemrül c. munkája. Ez a mű adta kiinduló eszméit a Sopron-Vasi Szeder Egyletnek, mely 1841. július 26-án tartott közgyűlésén fogadta el alapszabályát. Elnöke SZÉCHENYI, jegyzője CHERNEL Lajos, igazgatója – 15 éves svájci tenyésztési múlttal – HENKING Henrik lett.[76] Ezzel párhuzamosan BEZERÉDJ István Tolna megyei földbirtokos kezdeményezésére 1841. május 13-án megalakult a "Tolnai Szeder-Selyem Egylet" is.[77] BEZERÉDJ az 1830-as években kezdett el Hidján selyemtenyésztéssel foglalkozni, s itt, valamint Jegenyés-pusztai birtokán nagykiterjedésű epreskerteket létesített. 1838-ban a Hidja-puszta határába telepített lakosok (a későbbi Szedres) ezek fáiról szedhették a lombot, s ennek fejében a gubó 1/3-át tartoztak beadni az uradalomnak.[78] Br. WESSELÉNYI Miklós is lelkes híve volt a selyemtermelésnek, zsibói birtokán szintén nagy epreskertet hozott létre.

      Korábban, már 1836-ban Kecskeméten Selyemtenyésztő Társaság alakult, 1837-ben a Mohácsi Casinó adott helyet egy itteni Selyemtenyésztési Egyletnek, egy évre rá pedig Pécsett keletkezett hasonló szervezet. 1843-ban készült megalakulni a Pozsony-Győr-Mosoni Szederegylet, s próbálkozások indultak Esztergomban is egy "selyemtenyésztő minta intézet" felállítására. 1845-ben jött létre SZÉCHENYI egyesületének vetélytársa, a Soproni Selyemtenyésztő Társaság. 1845 júliusában említik a Fejér vármegyében alakult Szeder-Egyletet, melynek elnöke ZICHY Jenő volt. Fülöpszálláson a tenyésztés érdekében 1846-ban kezdtek szervezni társulatot. 1845-ben az erdélyi Erzsébetvárosban is alakulóban volt egy selyemtermelő egylet. Azon túl, hogy alapszabályát egy év múlva jóváhagyták, további sorsáról nem tudunk.[79] Ugyancsak Erdélyben már 1840-ben megalakult 18 fővel a Kolozsvári "Selyem-Gyár Részvénytársaság", mely a honi selyemtenyésztés termését volt hivatva feldolgozni (gombolyítani), de "selyemhernyó-tojások" értékesítését is végezte. 1847-ben a Kolozsvári Selyem- és Szederfa-Tenyésztési Egyesület vezetőjéül ajánlkozott MORVAY Joachim, a Tolnai Selyemegylet erdélyi származású igazgatója.[80]

      A fenti társaságokban, egyesületekben lezajló eszmecserék, a gyakorlati tapasztalatokból leszűrt vélemények és szakmai tájékoztatások ellenére sok téves nézet és módszer élt a selyemhernyó nevelésben. Szakkönyvek sora helytelenítette azokat a technikai fogásokat, melyek (még Kínából elindulva) hagyományozódtak. Sok helyütt kísérletezések sorozata volt a tenyésztés, így nagy volt a kockázat is. Az eltérő módszerek a különböző nézeteket ismertető szakírók írásaiban nyomon követhetők. NAGYVÁTHY János előző századi, Budán és Perlakon gyakorlatban végzett tenyésztésének (1820-ban posztumusz publikált) eredménye szerint, bár a fehér gyümölcsű eperfa levelével tartják a selyemhernyót, "de én megvallom, hogy a fekete szederfa levelétől még nagyobbaknak, töltöttebbeknek és fejérebbeknek találtam a galétákat". Több fajta együttes tartására utal, hogy szerinte "a jó tojásnak esmértető jelei ezek: a./ feketés, de fényes, b./ zöldes, c./ veresses, d./ barna tarka. Ha pedig az ember körmével megfakasztja, az roppanik". Ezek gubóvariánsai:"A tiszta fejérek a legbetsesebbek, utána a szalmasárgák; ezek után az aranysárgák; a zöldesek legalábbvalóknak tartatnak."[81]

      A Magyar Gazda hasábjain olvashatunk a különböző – főként Olaszországból behozott – eperfafajtákról. MÉSZÁROS Lázár többféle egyidejű tartását, s mivel "a hazai [vad] szederfák növése lassú, leveleik kicsinyek...", az oltott eperfa mellett a moretti-félét, de leginkább a multicaulis (philippini) fajtát ajánlja. Az ezzel táplált hernyók "minden fajtabelinél finomabb selymet adnak".[82] SZÉKELY Károly szerint legjobb "a fehér, nemes levelű...már tökéletesen honosult szederfa", mivel a kínai vagy moretti-féle nálunk nem oly tartós, a morus multicaulis pedig éghajlatunkat ki nem állja".[83] (A HOFFMANSTHAL cég 5–10 évvel korábban épp ez utóbbiból hozatott be ezres tételben kiosztásra csemetéket).[84]

Az első iparmű-kiállítások  1842–1846/–1847/  

      A vázolt 18. századi előzmények után a selyemtenyésztés fejlesztése a 19. század első harmadában a magyar reformmozgalom nemzeti ipart teremtő tevékenységének egyik fő célpontjává válhatott. A tenyésztés ügyét a Magyar Gazdasági Egyesület mellett jelentőségében egyenrangúan gondozta az Iparegyesület. Utóbbi a magyar selyem "divatba hozásával" is fontos szerepet vállalt. A két egyesület működésének jelentős fórumai voltak a kiállítások.

      Az első modern értelemben vett – zsűrit, katalógust, méltányló jutalmakat megalapító – nemzeti kiállítást Franciaországban rendezték meg, 1798. szeptember 18-tól a párizsi Marsmezőn. Érdekes megemlíteni, hogy erre az impulzust épp a selyemipar központjának, Lyon városának ipari hanyatlása adta.[85]

      Magyarországon az első bécsi birodalmi kiállítások után megsokasodó országos és területi bemutatók az infrastruktúra általános fejletlensége miatt aránytalanul nagy jelentőséget nyertek. Fórumot biztosítottak a termelők és a kereskedelem találkozásának, és módot adtak a mezőgazdaság és ipar "diagnózisának" felállítására. 

      A magyar selyemhernyó-tenyésztés első jelentősebb országos bemutatkozása – a már említett bécsi kiállítások[86] után - a Redout (Vigadó) épületében 1842. augusztus 25-től szeptember 21-ig megrendezett I. Iparmű-kiállítás volt. "A' magyar iparegyesület a' létesülés nehézségeiből kibontakozva..."[87] 1842. június 4-én határozta el, KOSSUTH javaslatára, egy tárlat rendezését. Így az előkészítésre alig több, mint két hónap állt rendelkezésre. A megnyitó után is egyre gyarapodva, végül 213 kiállító 298 tárgyát tudták bemutatni, s ez épp a gyors előkészítés miatt nem reprezentálta az ország teljes ipari skáláját, de azt a célt így is jól szolgálta, hogy új "...iparágak meghonositására is ingert adjon..."[88]

      A Vigadó épületében a fémipar, a sztearin- és olajgyártás, a cukorgyártás, üveg- és papíripar mellett a textilipar több ága az emeleti négy teremben, a magyar gépgyártás termékei pedig a földszinten kaptak helyet. A selyemtenyésztést a Pest, Tolna, Baranya megyék és a Határőrvidék  területéről jött, a selyem feldolgozását (gombolyítás, fonás, szövés) pedig az ugyancsak határőrvidéki, továbbá az ország szívében lévő (pesti és pozsonyi) cégek reprezentálták, összesen l5-en. (Lásd mellékelt 5. ábrát!)[89]

      A pesti megyeháza nagytermében december 26-án, a városatyák és Pest-Buda előkelő közönsége előtt ünnepélyesen kiosztott arany, ezüst és bronz emlékpénzek közül[90] – melyeket Karl RADNITZKY bécsi éremművész készített – többet a selyemipar területén működők nyertek el. Az ünnepélyt a déli órákban a kiváló szónok, BEZERÉDJ István rekesztette be, a hazai ipar és termékek pártolására szólítva fel a "hon asszonyait".[91]

      KOSSUTH "Jelentése" a kiállításról 20 ezer ingyenes példányban 1842 decemberében jelent meg. Bővebben ismertette a selyemipart is, és kiemelte – később többek által szemére vetett soraiban[92] – a HOFFMANN és fiai céget, mint a magyarországi selyemipar és -tenyésztés fellendítésében vitathatatlanul nagy érdemeket szerzett tényezőt. "Számitsuk ama sommák ezreit – írta róluk –, miket ... önköltségükön készített és nyomtatott 16 ezer könyvnek kiadására, ezeknek és annyi bogártojások, szeder-magvak ingyen kiosztására fordítottak, az itteni nép oktatása, a külföldi gépek és találmányok kitapasztalására és honosítása végett kiadtak".[93]

      Már 1798 és 1818 között ez a cég végezte a kincstár számára a gubóbeváltást. Vele és a GOLDSTEIN L.G. bécsi nagykereskedő házzal 1827-ben kötöttek újabb szerződést 10 évre, majd 1837-ben és 1842-ben ismét 5-5 évre. A szekszárdi, óbudai, verseci, lugosi és fehértemplomi kincstári selyemgombolyítókat, s az eszéki fonóépületet bérbe vevő vállalat beváltási ára a mindenkori "mailandi árszabás"-hoz igazodott, így az 1826-os 20 krajcárral szemben 1841-ben (három fő- és két alkategória szerint) átlagosan 34 krajcárt fizettek.[94] Az átvevők – érdeküknek megfelelően – az osztályozáskor igen szigorúan jártak el.[95] A megyék – a sűrűn beérkező panaszok hatására – ellenőröket küldtek az átvételhez. Arad, Tolna, Békés és a bánsági megyék pedig maguk is gondoskodtak felvásárlásról.[96] A bérlő cég ipari rekonstrukciót is hajtott végre az "erősen leromlott" épületekben: a katlanok számát 10-ről 40-re emelte; a régiek helyett Olaszországból újat hozatott; 20 ezer pft-ért[97] egy "gőzművet" szerzett be; a gombolyítást finomította; olasz munkásokat szerződtetett; az eredményes tenyésztőknek pedig jutalmakat osztott ki. 1841-ben az országban 70 magántulajdonú és a HOFFMANN-ház (bérelt és saját) 31 fonodája (és gombolyítója) összességében 4000 embert foglalkoztatott.[98] "A magyar selyem szinre és fényre nézve az olaszhoz hasonlóvá, sőt tisztaság tekintetében eleibe tétetett. Végre már a magyar selymet a külföldiek is annyira keresik, hogy jelenleg Londonba, Lyonba, Majlandba (Milánó) és Bécsbe is történnek eladások" – írta a kor statisztikusa, FÉNYES Elek. Felhívta a figyelmet a fonó- és beváltóházak területileg egyenlőtlen eloszlására (Versecen 10, Fehértemplomban 5 fonoda is működött egy időben).[99] Ez "a termesztők kárára csak házaló kereskedelmet szül".[100]

      KOSSUTH külön kiemelte KOCH Péter Antal pesti bársony- és szövetgyáros termékeit, aki a dunai gőzhajók bútorain is használt vörös bársony- és halcsontszöveteivel nagy feltűnést keltett. Az egészen új alapítású, de már nagy óbudai Hajógyár meglepő módon nyersselyemmel jelentkezett.[101] Erre a kincstárral kötött szerződés kötelezte, miután a gyár a közeli gombolyító épületet annak berendezésével és a környező epreskerttel együtt 4000 pft-ért megvette.[102]

      A már előző év végétől szervezett, 1843. augusztus 21-én megnyíló újabb kiállítás 244 szereplője között a selyemipart immár 30-an képviselték. Többen az előző tárlaton is szerepeltek, de itt mutatkozott be először: VALERO Antal pesti gyára; a Bihari Selyemtenyésztő Egyesület; s a selyemtenyésztők sorába lépő Zemplén vármegye, a Kazsuból származó első példányokkal. Ekkor lépett a nagy nyilvánosság elé BEZERÉDJ hidjai tenyészete is, s dicsérő oklevelet nyert. A bíráló bizottság indoklása szerint: "... sárga selymeinek finomsága 15 sőt 14 denier-nyi volt, s így egy sőt két szemerrel is felülmúlta azon 16 denier-nyi mértéket, melynél a finomságot az üzleti szokás már annyira megelégli, hogy ezt a legfinomabb minőség határának állitaná fel."[103] Hidján 1843-tól folyt gombolyítás, a "fonóintézetet" azonban csak 1854-ben állították fel.(Későbbi adatok szerint a vállalkozás az 1850-es években termelt a legnagyobb eredményességgel: évente 10 tonna gubót dolgozott fel).[104]

      Az 1845. évi – nevében is Védegyleti – kiállítás e mozgalom eredményességének mércéje volt. Így a két évvel korábbinál szűkebb körre korlátozódott, a 140 kiállító közül most 11-en képviselték a selyemipart.[105] VALERO Antal, mint a Védegylet által pártolt iparág egyik jelese, "habos sávos szöveteket, reverenda kelméket, bársonyokat, öv- és boglárkendőket, szalagokat, bútorkelméket" mutatott be.[106] Az új vállalatok számát a Hetilap 1845 júliusában 95-re becsülte, ezek közül 56 a textiliparban létesült (11 selyemszövetet, 14 posztót, 25 gyapjú- és félselyemkelméket gyártott, 6 színnyomó üzem volt).[107]

      Az újabb, módszeresen előkészített kiállításnak (1846. aug. 11. és szept. 13. között), a Nemzeti Múzeum adott otthont, mivel a Redout épülete már szűknek bizonyult. Szabályzata ajánlotta, hogy "a már tökéletesen kész iparművekhez, úgy mutatványok a nyersanyagból, mellyből készültek, valamint magok a művek is kikészitésük különböző fokain oda mellékeltessenek."[108] A beküldőknek tárgyaikhoz az árakat is csatolniuk kellett. Tizenegy teremben az 516 kiállító közül 49-en a selyemgyártást képviselték. Az ország 18 megyéjéből, a Határőrvidékről és Fiuméból küldtek egyének, testületek és fonógyárak nyersselymet, ill. selyemfonalat a megmunkálás különböző fázisaiban. A magasabb szintű feldolgozás (szövet-, szalag-, kalapgyártás, festés) kizárólag Pestre és Pozsonyba összpontosult. A csatlakozó sorsjáték első, 4000 pft-os nyereménye "egy hölgyi alvószoba" teljes berendezéséből állt, melyen "a bútorok és ágymenyezet kelméje a legnehezebb lampasz selyemszövet... Valero Antal úrnak nagyszerű és országosan elismert selyemgyárából került ki".[109] Ezt az első teremben állították ki, a 6. termet pedig teljesen a selyemiparnak szentelték, de a szövetekből jutott még a 7. terem falaira is. A 11. teremben tették közszemlére a VALERO gyár egyik munkásának, TÓTH Andrásnak bársonyszövőszék-mintáját, a 14. teremben pedig az érdeklődők felfedezhették a Pesti József Hengermalom "erősz /sic!/ műhelye és vasöntödéje" által gyártott selyemkelme-szárító gépet.[110] A kiállítás egyik "főszereplője" a VALERO gyár volt. A "selyemtermet" félig betöltötte nagy mennyiségű, választékos szöveteivel. Bársonyok, bútorszövetek, finom kreppfátylak, foulardkendők, lampasz-szövetek, mellénykelmék, nyakkendők, zászlókelmék gazdag anyaga mutatta a gyár sokoldalúságát.[111]

      A selyemtenyésztés – TESSEDIK nyomán – több helyen bekerült az alsó fokú képzés tananyagai közé. Az 1845-ben – KARAP Sándor és sógora, DIÓSZEGI Sámuel, valamint GÖNCZI Pál által svájci mintára – berendezett zeleméri árva-nevelőintézet (mely később az 1849-es orosz dúlás következtében szűnt meg), szintén megismertette növendékeit e szakma fogásaival, és az itt gombolyított "pártalan" selymük látható volt a kiállításon.[112]

      Az évezredes múlttal rendelkező, magyar területen pedig a népi viseletben is hagyományos selyemhímzés "műremekei" tették színesebbé a kiállításokat. A képhímzéses technikák (tájképek, "olvasópolc" és "tengelice madár" ábrázolása, Szent Erzsébet, Sokrates selyemmel "festett" arcképe) mellett 1846-ban szerepelt V. FERDINÁND Valero gyárból kikerült selyemképe. A szövött és nyomott selyemképek, az ún. textilis emléktárgyak divatja Franciaországból terjedt el. Az első ilyen szövések a 18. századi emlékabroszok. Az üdvözlőkártyákhoz hasonló változat a 19. században vált általánossá.[113] Az Iparegyesület még két kisebb, szakjellegű kiállítást is rendezett (1846: rajzkiállítás iparostanoncok tervrajzaiból, 1847: 27 mesterinas munkáiból). Párhuzamosan vidéken is megkezdődött a regionális iparmű-kiállítások sorozata (Nagyszeben: 1843, 1844, 1847; Kolozsvár, Kassa, Eperjes, Győr: 1846; Sopron: 1847).

      A másik szakmai irányító testület, a Magyar Gazdasági Egyesület keletkezése és kezdeti működése gr. SZÉCHENYI István nevével és eszméivel forrott össze. Az egyesület selyemtenyésztés terén végzett ismeretterjesztő és kiállításrendező tevékenysége e korban szintén jelentős volt, súlypontja mégis az 1850 utáni időre esik. Úgy tűnik, hogy a negyvenes években ez az "ügykör" (a tenyésztést sem kivéve) egyenrangúan az Iparegyesülethez is tartozott.[114] 

A selyemtenyésztés és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum 

Végül nem hagyhatjuk említetlenül azt a tényt, hogy az 1897. szeptember 12-én megnyíló M. Kir. Mezőgazdasági Múzeum osztályai között az egyik legnagyobb alapterületű a selyemhernyó-tenyésztést bemutató teremegyüttes volt. A kiállítást BEZERÉDJ Pál, az állattenyésztési ág országos hatáskörű miniszteri meghatalmazottja rendezte. Több tucatnyi saját kezű levele, melyet a múzeum adattára őriz, szoros kapcsolattartásról tanúskodik. Különösen SAÁROSSY-KAPELLER Ferenc igazgatóval került baráti viszonyba, akivel a selyemtenyésztésen kívüli egyetlen szenvedélyét, a vadászatot űzte a gemenci Dunaerdőben.[115] A múzeumi kiállítások felújítása után, 1907-ben, később 1934-ben is, a látogatók nagy gyűjteményt ismerhettek meg. A selyemtenyésztési terem – melyet a tanulmány végén képek szemléltetnek – a múzeum egyik leglátványosabb kiállítása volt (lásd 6–7. ábra!). E történeti jelentőségű gyűjtemény nagy része áldozatául esett a háborús pusztításnak. 1953-ban állandó kiállításként a méhészettel együtt még szerepelt a selyemhernyó-tenyésztés is. Az 1960-as években az anyag zömét selejtezték és elajándékozták.[116] Így napjainkban csupán könyvtári és adattári dokumentumok, továbbá a fényképtárban található felvételek őrzik e nagy múltú ágazat történetét. A selyemtenyésztés tárgyi gyűjteményét a múzeum most induló gyarapítással törekszik megalapozni.

Összegezés

      A magyar manufaktúraipar születésekor, a vas-, üveg-, bőr-, papír- és élelmiszeripar mellett a textilipar szakemberei is bábáskodtak. Ha ezek, a 18. század elején és második felében induló vállalkozások a 19. századra – a kortárs közgazdászok által "gyarmatinak"[117] minősített HABSBURG gazdaságpolitika következtében – kevés kivétellel el is sorvadtak, a selyemipar területén a VALERO család 1776-ban alapított "gyára" mégis bírta a versenyt több mint egy emberöltőn át. Az iparág jelentőségét aláhúzza az a tény, hogy nyugaton csaknem száz évvel korábban "a fonóipari találmányok hatására a selyemfilatórium lett a gyárépület példaképe", s így az akkor korszerű épületszerkezetre sokáig ez szolgált mintaként a többi ágban is.[118]

      A 18. században meghatározóvá váló HABSBURG merkantilizmus, majd a század harmadik harmadától jelentkező fiziokrata elvek (és az osztrák, cseh burzsoázia befolyása) az örökös tartományok iparának fejlesztését részesítették előnyben. Magyar vonatkozásban csak olyan iparágak létesítését tűrték, melyek az elsődlegesen szorgalmazott nyersanyagtermeléshez kapcsolódtak. Ilyenek voltak a kincstári birtokokon induló mezőgazdasági kísérletek (festőnövények, gyapot, kender) termését félkész áruvá feldolgozó műhelyek. Ide sorolható a selyemtenyésztés és -fonás is, melynek meghonosítása – korábbi nyugat-európai mintára – e térségben is az uralkodók kiemelt támogatását élvezte.

      A nemzeti ipar megteremtésére való törekvés, a nyugati tanulmányutak tapasztalatai (angol textilipar, francia selyem), a divat (ókori ruhákat utánzó empire, majd biedermeier) diktálta kereslet, a gazdaságpolitika által már korábban nyitva hagyott működési terület (gombolyítás, fonás) együttesen azt eredményezték, hogy az 1830-as évek végére a selyemhernyó-tenyésztés kilendülhetett addigi holtpontjáról. Sőt az uralkodó által sürgetett kényszerfeladatból nemzeti üggyé vált. A hazafiúi tettként értékelt, erkölcsileg (de jutalmakkal anyagilag is) méltányolt, a kiállítások reklám-erejével támogatott tenyésztői és ipari-vállakozói tevékenység felélénkülése vezetett a dolgozatban vázolt teljesítményekhez, melyek elérték a korabeli nyugati ipar színvonalát.

IRODALOM

APÁCZAI CSERE János 1653. Magyar Encyclopaedia. Utrecht.

BOLLE János 1882. Rövid útmutatás a selyemhernyó okszerű tenyésztésére. Bp.

BÖHM Lénárt 1867. Dél-Magyarország vagy az un. Bánság külön történelme. I–II. k. Pest.

BUNTA Magdolna 1961. Az erdélyi selyemtermelés történetéhez a XIX. sz. első felében. In: Stud. Univ. Babes-Bolyai Series IV. fasc. I. - Historia.

CSERNYÁNSZKY Mária 1941. A Valero-család a régi Pest művészetében. In: Tanulmányok Budapest Múltjából. IX. 194–213. pp.

CSIFFÁRY Tamás 1993. Tüzes sárkányok, repülő barátok és egyéb furcsaságok. Bp.

DICTIONNAIRE Encyclopédique Quillet. 1958. Dir. Raoul Mortier. Libr.: Aristod Quillet, Paris. Scott–Z. vol.

ECKHART Ferenc 1922. A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában. Bp.

ENDREI Walter 1974. A textilipar története. Bp.

ENDREI Walter 1969. Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században. Bp.

AZ 1885. évi Budapesti Országos Ált. Kiáll. Katalógusa, Szerk. Mudrony S.,  I–II. rész, Bp.

FENT István 1930. A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából. Bp.

FÉNYES Elek 1842. Magyarország statisztikája I–III. k. 1842–43. Pest.

FÉNYES Elek 1843. Miért emelkedett a selyemtenyésztés? ... In: Magyar Gazda 1843. július 23.

GELLÉRI Mór 1885. A kiállítások története, fejlődése és jövendőbeli rendszeresítése. Bp.

GELLÉRI Mór 1912. 70 év a magyar ipar történetéből 1842–1912. Bp.

HORVÁTH Mihály 184l. Az ipar és kereskedés története Magyarországban a 3 utolsó század alatt. Buda.

ILLÉSY János 1897. A selyemtenyésztés állapota Magyarországon 177l-ben. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. IV. évf. 321–330. p. 

ILLÉSY János 1898. Passardi János, az első selyemtenyésztő hazánkban. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. V. évf. 1–10. p.

JEGYZÉK az első magyar /1842/ iparegyesületi kiállításra beküldött tárgyakról... Landerer und Heckenast, Pest, 1842.

JESZENSZKY Árpád 1972. Az eperfa. Bp. /Magyarország kultúrflórája VII. k. 11. füz./

K. KARLOVSZKY Endre 1895. A selyemtermelés története Erdélyben 1848-ig. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. II. évf. 159–179.p.

K. KARLOVSZKY Endre 1896. Magyar gyár- és kézműipar 1771–74-ben. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. III. évf. 1. p.

KÓSA János 1939. A budapesti selyemipar kialakulása. In: Bécsi Magyar Történeti Intézet évkönyve IX. 

KOSÁRY D. 1990. Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Bp. /Magyarok Európában/

KOSSUTH Lajos 1843. Jelentés az első magyar iparműkiállításról, 1842. Pest.

LIPPAY János 1667. Posoni Kert I–III. Nagyszombat. [Facsimile].

LUKÁCSY Sándor 1857. Selyem- és eperfatenyésztés. Pest.

MAGYAR Agrártörténeti életrajzok I–III.k. M. Mezőgazdasági Múzeum. Bp. 1987–1989.

MAGYARORSZÁG selyemtenyésztése és selyemsodró ipara. 1880–1910. M. kir. Mezőgazdasági Múzeum - F. M. Orsz. Selyemteny. Felügy.

MÉREI Gyula 195l. Magyar iparfejlődés 1790–1848. Bp.

MÉREI Gyula 1980. Magyarország gazdasága 1790–1848. In: Mo. története 10 kötetben. 5/1.k. Bp.

MÉSZÁROS Z.–VOJNITS A. 1972. Lepkék, pillék, pillangók. Bp.    

MISKOLCZI Gáspár 1702. Egy Jeles Vadkert. Lőcse. /Magyar Hirmondó/ [Facsimile].

NAGY István 1961. A manufaktúra-ipar kialakulása Pest-Budán. In: Tanulmányok Budapest múltjából. XIV. Bp. 285–342.p.

NAGYVÁTHY János 1820. Magyar Házi Gazdasszony. Pest. 13. szakasz 202–210. p.

NÉMETH A. 1901. Selyemtenyésztési mozgalmak Győrött 1771–1891. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szle. Bp. 1. p-tól

NYÁRÁDY Gábor 1962. Az első magyar iparműkiállítás. Bp.

PAPP Zoltán 1993. A selyemhernyó "öt élete" In: Élet és Tudomány 34. sz. 1071–1074.p.

PAPP Zoltán 1993. A selyemhernyók betegségei - Nosemosis. In: Kistermelők Lapja 1993/6.

PENYIGEY Dénes 1980. Tessedik Sámuel /Agrártört. Tanulm. 9./ Bp.

PLEIDELL Ambrus 1929/30. A magyar kincstár apatini telepei Mária Terézia korában. In: Századok 1929/30. Bp.

SCHOBER József 1926. A selyem és feldolgozása. Bp.

SEBESTYÉN Endre 1957. A selyemhernyó tenyésztése. Bp.

SELYEMTENYÉSZTŐK naptára, 1903/1904. tenyésztési évre. Ingyenesen kiosztja a tenyésztők körében F. M. Orsz. Selyemteny. Felügy. Szekszárd.

SÜLE Sándor 1967. A keszthelyi Georgikon 1797–1848. Bp.

SZ. BÁNYAI Irén 198l. Az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség tevékenységének főbb jellemzői Bezerédj Pál irányítása alatt. In: Textilipari Múzeum Évkönyve 4.- Kiad. a Textilipari Kutató Intézet, 53–93. p.

SZABÓ Gyula /1957/. Selyemgubó-termelés hazai és nemzetközi vonatkozásban. Kézirat. M. Mg. M. Adattár - Kéziratgyűjtemény. IV. 764. lelt.sz. 32 p.

SZAKÁCS Margit 1958. A Valero-gyár. Bp.

SZALKAY Gábor – NÉMETH János 1847. Iparczimtár. Pest.

SZÉCHENYI István 1830. Hitel. In: Gr. Széchenyi István Hitel a Taglalattal és a Hitellel foglalkozó kisebb iratok. Szerk.: Ifj.Iványi-Grünwald Béla, Bp. 1930. M. Tört. Társ. /Magyarország újabbkori történetének forrásai/

SZÉCHENYI István 1840. A selyemrül. Pest. [Facsimile].

SZENTKLÁRAY J. 1909. Mercy kormányzata a Temesi Bánságban. Bp. Klny. MTA. Értekezések a tört. tud. köréből XXII. k. 4. sz.

SZERÉNYI Imre 1973. Kísérlet a megyei igazgatás átalakítására II. József korában. In. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 7. Székesfehérvár. 73–90.p.

SZIGETI et al./1953/. Selyemhernyótenyésztők kézikönyve; Selyemtermelés technológiája. Kiad. Selyemgubótermeltető V. Bp. é.n.

TÁRGYJEGYZÉK a második/1843/ magyar iparműkiállításhoz. ... Pest.

TÁRGYJEGYZÉK az 1846. évi iparmű-kiállításhoz. ... Pest.

TESSEDIK Sámuel /1873/. Önéletírása. Ford. és kiad. Zsilinszky Mihály. [Hasonmás kiadás].

TÓTH Lajos 1976. Tessedik Sámuel 1742–1820. Bp.