Lásd a Képeket!
Széchenyi István által tanulmányozott mûvek.
Lásd a Magyar Mezõgazdasági Múzeum Selyemhernyó-tenyésztés-történeti kiállításának képeit!
Lásd a ma is folyó tenyésztés honlapját!
Selyemgombolyítás Sanghaiban

Széchenyi István, gr: Selyemrül. Pesten, Trattner és Károlyi betüivel, 1840.

[56 p. ; 8° (22 cm)]
Ismertetés (Takáts Rózsa)

 

Ma már kevéssé ismert, hogy Magyarország a 19. század végétõl Európa egyik rangos selyemtermelõ országa volt, bár élnek még ma is olyanok, akiknek személyes emlékeik és ismereteik vannak a selyemtenyésztésrõl,[1] miután rendszeresen foglalkoztak vele.

Ha végignézzük Széchenyi könyvtárának jegyzékét, könyvei közül a lótenyésztésrõl, a juhászatról és a borászatról szólók mellett a legtöbb a selyemtermelési témájú, tehát érdeklõdésével a mezõgazdaságnak ezen ágait tüntette ki leginkább.[2] A mezei gazdaság fellendítésének és a nemzeti ipar megteremtésének reformkori mozgalmában jelentõs szerepe volt a selyemtermelésnek. Az 1830-as évek végétõl Széchenyi István, Kossuth Lajos, Bezerédj István, Wesselényi Miklós, Fényes Elek, Mészáros Lázár, Havas József és többen sûrûn jelentettek meg cikkeket e témában az újságok hasábjain. A Magyar Gazdának (1841-tõl a Magyar Gazdasági Egyesület lapjának) szinte egyetlen olyan száma sincsen, melyben a selyemhernyó-tenyésztésrõl ne lehetne - még ha csak hirdetés formájában is - olvasni valamit. A reform-nemzedék mûködésének hatására a magyarországi selyemgubó-termelés az 1840-es években érte el csúcspontját (1842-ben 479 tonna). A Bombyx mori[3] a Selyemlepkék családjának legismertebb faja. Nevének jelentése: "az eperfa selyemlepkéje". Ma már több száz fajtája van. Legrégibb háziállataink között tartjuk számon, talán még inkább háziállat-jellegû, mint a méh, mert a selyemhernyót csak az ember képes továbbtenyészteni, magára hagyatva életképtelen. A selyemhernyó fajelnevezésében a "mori" az eperfára utal, mint kizárólagos táplálékára.

Az eperfa (Morus)[4] nemzetségnek12 faja él az északi félgömb melegebb vagy szubtropikus tájain, ebbõl Magyarországon 3 faj egyedei találhatók meg: Morus alba L. (fehér), Morus nigra L. (savanyú), Morus rubra L.(vörös). Az iráni eredetû savanyú eperfa a Földközi tenger környékén már az ókorban elterjedt volt. Az itáliai selyemtenyésztés koraközépkori szakaszában ez szolgált takarmányozási alapul. A kifejezetten selyemhernyó-tenyésztési céllal Kisázsiából behozott dél-kínai, észak-indiai eredetû Morus alba a 15. században jelent meg elõször az itáliai félszigeten.

Ázsiában már a Kr. e. 3. évezredtõl ismerték a selyemhernyó gubójából nyert fonal elõállításának módját.[5] A selyem az ókorban keresett luxus-termék volt Európa-szerte, melyet a Selyemút karavánjai vagy elszánt hajósok szállítottak ide a "mesés keletrõl". A tenyésztés módszere csak a Kr. utáni elsõ századokban vált ismertté Európa mediterrán, Bizánci birodalom környéki területein.

A keletrõl érkezett selyemszövetek drágasága, majd a reneszánsz korában még inkább felvirágzott selyemkultusz késztette az itáliai és a francia uralkodókat arra, hogy saját országaikban e nyersanyag termelését szorgalmazzák. Így terjedt el Európában a korán kifejlõdött francia selyemipar számára alapanyagot szolgáltató selyemhernyó-tenyésztés. Magyarországon szintén az uralkodók voltak a legfõbb pártfogói a selyemhernyó-tenyésztésnek. A 18. század folyamán III. Károly, Mária Terézia és II. József számos leiratban, határozatban szabályozta a tenyésztés és az eperfaültetés kérdéseit.

Az elsõ selyemhernyó-tenyésztõ vállalkozást Passardi János Péter alapította az 1600-as évek végén Pellérden (Baranya vm.). Az eladósodott bécsi udvar tartozásai fejében - a nemesi címer mellé - kapott birtokán már a 18. század elsõ éveiben nagy epreskertet létesített.[6] A török kiûzése után, az ország 18. századi "benépesítése" alkalmával  számos selyemtenyésztéshez értõ ember - fõként olasz és spanyol család - vándorolt be a tervszerûen telepített kamarai vagy magánföldesúri birtokokra. Õk nyújtottak segítséget a királyi utasítások alapján kötelezõvé tett eperfaültetés és selyemhernyó-tenyésztés módszereinek terjesztésében.

Mária Terézia uralkodásának idején alakult meg az elsõ szakiskola Eszéken, s ugyancsak õ hívta be Sollenghi Károlyt[7] 1763-ban, aki tankönyvként használt mûvével indította el a magyarországi selyemtenyésztési szakirodalom késõbb oly bõséges áradatát.

Az uralkodónõ 1773 után az ország különbözõ pontjain (elõbb 6, majd 8 helyen) gubóbeváltó állomások létesítését rendelte el. Több leiratban sürgette a megyék és a szabad királyi városok hivatali apparátusában a selyemtenyésztési felügyelõi állás megteremtését. Az uralkodók pártfogásával a nagy uradalmakban, a telepes falvakban és a szabad királyi városokban epreskerteket létesítettek, útszéli eperfasorokat ültettek. A 18. század végére sokhelyütt gombolyítók létesültek, nagyobb manufaktúrákban nyersselymet állítottak elõ.[8]

A 18. század csúcspontját a selyemhernyó-tenyésztés szempontjából II. József uralkodásának idõszaka jelenti. Ekkor jöttek létre a manufaktúra szintjét megközelítõ, sõt a kor gyári színvonalán álló selyemfeldolgozók is. (Így a még ma is látható óbudai selyemgombolyító és a Filatori-gátnál állott 5 szintes filatorium - fonógyár - épületei.)

A magyar selyem újabb fényes korszaka a reformkor volt. Az 1830-as években megszaporodó statisztikai és közgazdasági mûvek hívták fel a figyelmet az országból e luxuscikk behozatala miatt kiáramló pénzösszegre, pedig ahogy Széchenyi István írta a Hitel c. mûvében: "a selyembogár-tenyésztés ... gyapjúbeli jövedelmeinket fölülhaladhatná".

Az 1830-as évek végétõl Széchenyi István, Kossuth Lajos, Bezerédj István, Wesselényi Miklós, Fényes Elek, Mészáros Lázár,[9] Havas József (csak az ismertebbeket említve) tollából jelentek meg cikkek e témában az újságok (Pesti Hírlap, Hetilap, Pesti Futár, Magyar Gazda, Ismertetõ, kolozsvári Vasárnapi Újság stb.) hasábjain. Írásaikkal élesztették a "tenyésztõi kedvet", és felhívták a figyelmet erre a mellékjövedelmet biztosító forrásra, melynek megfelelõ alapot nyújt az, hogy az ország területének 4/5-én eredményesen termeszthetõ az eperfa. Mûködésük hatására a magyarországi selyemgubó-termelés az 1840-es években érte el csúcspontját (1842-ben 479 tonna). 1841-ben az országban 70 magántulajdonban álló és a Hoffmann-ház 31 (bérelt vagy saját) fonodája és gombolyítója összességében 4000 embert foglalkoztatott.[10] "A magyar selyem színre és fényre nézve az olaszhoz hasonlóvá, sõt tisztaság tekintetében eleibe tétetett. Végre már a magyar selymet a külföldiek is annyira keresik, hogy jelenleg Londonba, Lyonba, Majlandba (Milánó) és Bécsbe is történnek eladások" - írta a kor statisztikusa, Fényes Elek. Felhívta a figyelmet a fonó-és beváltóházak területileg egyenlõtlen eloszlására (Versecen 10, Fehértemplomban 5 fonoda is mûködött egy idõben).[11] Ez "a termesztõk kárára csak házaló kereskedelmet szül". Ezt követõen fokozatos, egyre gyorsuló hanyatlás figyelhetõ meg hazánkban éppúgy, mint kontinensünkön. E válság oka az 1851 körül Francia- és Olaszországban jelentkezõ veszedelmes hernyóbetegség, a szemcsekór (Nosemosis[12]) volt, mely 1857-ig egész Európában elterjedt és létében fenyegette a selyemtenyésztést. Ehhez járultak - különösen hazánk területén - az 1848/49-es harcok pusztításai is. A fertõzést kiküszöbölõ védekezési módszer kidolgozása,[13] majd az Országos Selyemtenyésztési Felügyelõség 1879. évi felállítása után igazi felfutást Bezerédj Pál szervezõ tevékenysége eredményezett a 19. század végén. A magyar selyem a millennium idejére versenyképessé, a milánói selyembörzén a nyugati ipar keresett nyersanyagává vált. Magyarország 1915 tonnás gubótermésével 1905-ben elõkelõ helyet foglalt el Európa selyemtermelõ "nagyhatalmai" (Olaszország, Franciaország, Oroszország) között. Az itt termelt nyersselyem (grege) szép fénye, vékonysága, és szakítószilárdsága miatt kitüntetett helyet foglalt el a vásárokon és a nemzetközi kiállításokon is.

A világháborút követõ területelcsatolások sokkolóan hatottak erre a tenyésztési ágra is: a törzstenyésztõ területek elvesztésével az eperfaállomány a korábbi 1/4-ére apadt, s a fonodák 65 %-a, a beváltóállomások 18 %-a maradt meg csupán. Az ezt követõ intézkedések 1930-ra hoztak kimagasló sikert. Az ekkor elért 772 tonnás eredményt, melyet Európában csupán hat ország elõzött meg, késõbb már nem sikerült megközelíteni.

A két világháború között a tenyésztés veszített jelentõségébõl, de egészen 1969-ig egyes vidékek lakosságának mellékjövedelmet tudott biztosítani.

A II. világháború után önálló Selyemtermelõ vállalat irányításával, majd 1956-tól a Herbária szervezésében folyt a tenyésztés, évi 300 tonnát megközelítõ mennyiségben. A Tolnai Selyemgyárban ekkor részben hazai hernyóselyembõl készítettek szöveteket. 1969-ben központi intézkedés szûntette meg a begyûjtõ hálózatot, s a behurcolt amerikai medvelepke kártételei miatt a gyümölcsszállító utak melletti eperfasorokat kivágták. 1992 és 1995 között a hódmezõvásárhelyi állattenyésztési fõiskolán megkísérelték a tenyésztés újraindítását. Európa mediterrán országaiban máig létezik ez az állattenyésztési ágazat.

A Selyemrül, Széchenyinek e kis terjedelmû (56 oldalas) írása, agitáló és egyben vitairatnak tekinthetõ. A minél nagyobb publicitás érdekében párhuzamosan két helyen is megjelent: 1840 októberében, öt részletben, a Jelenkor irodalmi-gazdasági mellékletében (Társalkodó), 1840 novemberében pedig önálló kiadványként, egybekötve két, nem Széchenyi tollából származó írással.

Széchenyinek e munkáját a politizáló, nagy mûvei mellett általában hallgatással mellõzték (a gyûjteményes kiadásokból is kimaradt). Zichy Antal, az elsõ részletes Széchenyi-életrajz írója bemutatta azt a szenvedélyes szervezõ munkát, melyet Széchenyi e tárgyban véghez vitt, de egy-két lehangoló megjegyzést is tett.[14] Zichy tanulmányainak nagy részét ugyanis akkor írta, amikor a magyar selyemhernyó-tenyésztés, az Európa-szerte dühöngõ szemcsekór miatt, a mélypontról való kilábalás szakaszában volt. Mégis 50 év múltán Széchenyi azon meggyõzõdése, hogy "... ha van tárgy, melly olly kifejlésre képes, miszerint ... egykor mezei gazdaságunk' egy igen nevezetes ágát alkossa, 's hazánknak felette szép kincsforrásul szolgáljon, az bizonyára nem egyéb mint a' selyemtenyésztés" - valósággá vált. Bebizonyosodott, hogy Magyarországon is ezreknek tud keresetet nyújtani ez a termelési ág,[15] s a nemzetközi megmérettetésben is megállja a helyét magas szintû termékeivel.[16]

Most nézzük végig a Selyemrül c. írás legfontosabb gondolatait, melyek - miután Széchenyi nézetei fõbb mûveinek megjelenése után közvéleményformálók voltak - reflektorfénybe állították a selyemhernyó-tenyésztés kérdését, és sok kortárs egyesület megalakulására adtak indíttatást.

A mû Elõszavában Széchenyi leírja a selyemrõl írt tervezet megjelentetésének indokait. Szól az 1826-tól birtokán folyó eperfa ültetés állásáról, s kifejti, hogy a selyemhernyó-tenyésztést és eperfa-telepítést Magyarországon csak társulati formában, egyesületek, részvénytársaságok útján lehet fellendíteni. Az 1832/36-os, majd az 1839/40-es országgyûlés úrbéri kérdésekkel foglalkozó törvényjavaslatai kiutat mutattak a feudális rend fejlõdést gátló viszonyaiból, s legfõképpen elõrevetítették a polgári tulajdon általánossá tételét, a "jobbágy birtokbírhatását". "Minthogy selyemtenyésztést közös mezõn nem ûzhetni", Széchenyi szerint ennek megvalósulása fogja elõmozdítani a selyemtenyésztés "közönségessé tételét". Azon nézetének is hangot ad, hogy egyelõre a szederfanevelés a cél, "10,000 mázsa szederfalevél' évenkénti kiállíthatására kell törekedni". Ilyen nagyságrendû ültetvény megléte után bizonyára akadni fog olyan nagykereskedõ vagy vállalkozó, aki ezt bérbe veszi. Miután pedig ekkora eperfa-telepet egy tulajdonos csak hosszú évek alatt tud kialakítani, "minden tétovázás nélkül segítségre kell híni másokat". A Széchenyiben már korábban megfogalmazódott fenti vélemény akkor válhatott "tetté", amikor Sopron vármegye nemesi közgyûlése "a' megyében már fennálló szederfa-küldöttségnek elnökségét" reá ruházta.[17]

Magyarországon a selyemhernyó-tenyésztés valóban nagy múltra tekinthet vissza, ahogy Széchenyi írta: "Már közel századja, hogy a' selyemtenyésztésnek felette érdekes tárgya Magyarországon is szõnyegre került".

Széchenyi fiatalkori utazásai és külföldi szolgálatai során fõként éppen a selyemhernyó-tenyésztés itáliai és francia területeit ismerte meg. 1809 és 1815 között katonai és diplomáciai szolgálata a selyemhernyó-tenyésztés itáliai központjainak vidékéhez kötötte (Milánó, Nápoly: Joachim Murat királysága idején). 1817-ben ismét járt Milánóban, az egyik legkorábbi nemzetközi selyembörze székhelyén, majd 1818 nyarán Görögországban és Törökországban találkozott a selyemhernyó-tenyésztéssel.  Naplójában is megemlékezett Gemlik vidékén a metszett eperfák látványáról, melyek a lomb takarmányként való hasznosításáról tanúskodtak.[18] Ugyancsak említést tett Brussa selymeirõl.[19] Chiosban is bizonyára felfigyelt a selyemtenyésztésre, hiszen az innen származó selyem finomsága különösen híres volt e korban. 1825 nyarán ismét beutazta Dél-Franciaországot és Itáliát. Ekkor figyelte meg a lyoni öböl partján lévõ Orgon környékén a  selyemtenyésztést. Naplójának bejegyzése szerint tanulmányozta Camille Bauvais gyapjúról és selyemhernyóról szóló munkáját,[20] sõt a szerzõvel személyesen is találkozott, ugyancsak elolvasta gr. Dandolo frissen megjelent mûvét[21] és a selyemtenyésztés jövedelmezõségérõl Turinban számításokat végzett.[22] Augusztus 27-én, Velencében írta naplójába: "Szederfákat fogok ültetni. Ha nem sikerül a selyembogár, megmarad az árnyék, a zöldje és a fája. Veszteség 25 %. Ha csak minden 10. évben sikerül, a nyereség 50 %. De ha minden második vagy éppen minden évben sikerül: mi lesz akkor?" 1826-ban végképp meggyõzõdött arról, hogy "a selyemtenyésztést Magyarországon korántsem hátrálják azon felületes okok, mellyek által magamat elijeszteni hagyám". Hazaérkezése után szederfakertet állított fel Nagycenken [Zinkendorf, Cenk - továbbiakban Nagycenk], Sopron vármegyei jószágán. 1829-ben "kiültetett szederfáinak száma 12 ezer, eleven gyepüben[23] van 25.600, faiskolában nevelnek további 66.200 darabot". 1829. szeptember 11-én egy korabeli hernyótápanyag-pótlási kísérletrõl írt naplójába: "Sok bajom van a szederlevél szurrogátumának tisztába hozatalával. Wolf úr, az osztrák követségnél, hozzá segített. Sterlen a feltalálója e pótszernek, a mi nem egyéb, mint Scorzonera-levél."[24]

Azonban 1830-ban még így sommázhatta a múltat Hitel c. mûvében: "A szederfa-ültetésrül, selyembogár-tenyésztésrül József Császár idejétül fogva maig mennyi parancsolat jött ment, mennyit írtak felõle...,'s ugyan mi sikere lõn ezen, magyarországra nézve olly nevezetes kincstárnak? melly ha üggyel, 's ésszel vitetnék, gyapjúbeli jövedelminket felülhaladhatná - bátran mondhatni: » Semmi..., 'ugyan miért? mert nem volt igazi felûlvigyázat, nem volt józan utánlátás « - 's ma sincs ...".[25]

1836-ra nagycenki birtokán a szederfák száma már 104 ezer volt. "Selymet több izben készítettünk, sõt három évre szederfáim' egy részét bérbe is adám, úgy hogy körûlbelül három húszasával fizeték meg mázsáját levelének..." - írta 1840-ben. 1837-ben Nagycenken gõzgéppel mûködtetett fonodát építtetett, melynek vezetésével Taar Ferencet bízta meg, s Olaszországba is kiküldte az eperfakezelés tanulmányozására.[26]

A Magyar Gazdasági Egyesület (késõbbi OMGE) 1835. június 8-i megalakítása és késõbbi mûködése is gr. Széchenyi István nevéhez fûzõdik. Az egyesület az 1840. évi átszervezéskor a "mezei gazdaság" különbözõ ágazataira szakosztályokat hozott létre, köztük a Selyemtenyésztõ szakosztályt is, s elnökéül az alapító grófot nyerte meg.

Széchenyi kezdeményezésével egy idõben, 1836-ban Kecskeméten Selyemtenyésztõ Társaság alakult,[27] 1837-ben a Mohácsi Casinó adott helyet egy itteni Selyemtenyésztési Egyletnek,[28] egy évre rá pedig Pécsett keletkezett hasonló szervezet.[29] A Gazdasági Tudósítások 1837-ben hírül adta, hogy „Az újságlapok szerint  Baranya vármegyében épen most létesült egy selyemtenyésztõ Egyesület”.[30] Erdélyben 1840-ben alakult meg 18 fõvel a Kolozsvári "Selyem-Gyár Részvénytársaság", mely a honi selyemtenyésztés termését dolgozta fel (gombolyította), de "selyemhernyó-tojások" értékesítését is végezte.[31]

1840-ben a helytartótanács a már korábban fennálló soproni szedreskert tulajdonjogáról kért jelentést. Széchenyi részt vett azon a közgyûlésen, melyen Sopron vármegye rendei ezt a kérdést tárgyalták. Itt felhívta a megye közönségének figyelmét a selyemtenyésztés hasznosságára és kész tervvel állt elõ. A közgyûlés a terv megvizsgálására választmányt küldött ki. A Sopron vármegyei szederfa-küldöttség elnöki tisztére Széchenyit választották.[32] 1840. július 13-án ismertette javaslatait a választmánnyal. Itt a szélesebb körben történõ közzététel mellett foglaltak állást. Ez késztette arra, hogy "papírra vesse" az alapszabály és egyéb rendszabások tervezetét, melyet az egylet ideiglenes választmányával augusztus 24-én ismertetett is. Selyemrül címmel 1840 október folyamán folytatásokban (a Társalkodóban), november elején pedig önálló kiadványként publikálta e gondolatokat. Az önálló kötet függelékében megjelent az egyesület jegyzõje, Simon Nepomuki János kiegészítése,[33] mely az 1840. okt. 11-i nagycenki választmányi ülésen hozott módosításokat, valamint a végleges alapszabályt tartalmazza. Ugyanitt 9 fõs küldöttséget neveztek ki az ügy érdekében való intézkedésre a legelsõ közgyûlésig, melynek idejét 1841 májusában állapították meg. Végül a kiadványt az Aláírási ív szövegének leközlésével zárták. A Selyemrül c. mûvet a Magyar Gazdasági Egyesületben 1840. nov. 11-én, az Akadémián pedig  30-án mutatták be.

Széchenyinek 1840-ben "16.096 szál szederfa, 8064 n.öl bokor, 's 3685 folyó öl gyepü" volt az állomány birtokán. A nagycenki birtokon évente  40-50 mázsa selyemgubót tenyésztettek.[34] 1842 februárjában Széchenyi kertésze Stephanek volt.[35] 1842. február 25-én Török Gábor Arad megyei alispánnak írt levelébõl kiderül, hogy nagycenki tiszttartói hivatala évente 3-4000 pengõforintnyi fát és magot szokott eladni.

Széchenyi 1841 májusában szederegyleti körutat tett. Makkoshetyén (Sopron m., Csepregi j.) felkereste Stettner Lajost, Tömördön (Vas m., Kõszegi j.) Chernel Lajost, az egyesület titkárát, Szombathelyen pedig Vidos József alispánt. Május 22-én a szederegylet ideiglenes választmánya Sopronban Bezerédj Pálnál tartott ülést, ezen 132-en vettek részt és Széchenyit az elsõ közgyûlésig elnökké választották, ugyanekkor megállapították, hogy eddig 212 tag csatlakozott az egyesülethez. Május 26-án Szapáry Antallal tapasztalatcserére Cobenzlbe látogatott B. Reichenbach Lajoshoz, akinek 1835-tõl Bécs melletti Reisenberg birtokán selyemtenyészde mûködött.[36]

A Sopron-Vasi Szeder Egylet 1841. jún. 22-én alakult meg "elõlegesen" a megyei közgyûlésen  12 évre (1841-1853 közötti idõszakra). Széchenyi a második tagtoborzó körutat július 14. és 22. között tette meg. Vépen (Vas m., Szombathelyi j.) felkereste gr. Erdõdy Sándort, Felsõlövõn (Vas m., Felsõõri j.) a Hitel egyik lektorát, Tatay Jánost.

A Sopron-Vasi Szeder Egylet 1841. július 26-án tartott közgyûlésén fogadta el alapszabályát. Az egyesület ekkor 332 tagot számlált és 33 holdnyi birtokot mondhatott sajátjának, ahol 500 db eperpalánta, s egy ház állt a kertészeti felszerelés számára. A gyûléssel egybekötött egyleti ebéden 100-an vettek részt. Az egyesület elnöke Széchenyi, jegyzõje Chernel Lajos, ügyvezetõ igazgatója - 15 éves svájci tenyésztési múlttal - Henking Henrik lett.[37] 1841. október 24-én Széchenyi meglátogatta a szederegylet ügyében ikervári birtokán gr. Batthyány Lajost. 1841. december 1-jén Mészáros Lázárhoz intézett válaszlevelében a selyemügy elõmenetelérõl írt, s a Mészáros által ajánlott olasz módszert[38] elvetette, mert mint írta: "a svájci, francia vagy jobban mondva kínai minta után indulunk meg". Az 1841. december 10-én Chernelhez intézett levelében kifejezetten megtiltotta, hogy a szederegylet az õ nagycenki birtokáról vásároljon csemetét vagy fát: "úgyis elég rosszakaróm van, még több piszkot kennének rám”. 1842. január 19-én Pesten részt vett azon a szemlén, melyen a Kerepesi- és a Váci út közötti területet jelölték ki eperfaültetés céljára.[39] 1842 márciusában még azt is tervezte, hogy Pesten szervez egy másik Szederegyletet.[40] 1842. július 18-án Sopron megye közgyûlésén vett részt, s aznap a Szederegylet ebédjén is, melyen "hetven teríték" volt. (Ezzel egy idõben Széchenyi Pál Szombathelyen "társebédet" tartott.) 1842. július 25-én Széchenyi beszédet mondott a Sopron-Vasi Szeder-egylet közgyûlésén. Az 1843. jan. 3-i, majd az 1843. július 24-i szederegyleti gyûlésen is részt vett Széchenyi. Naplója bejegyzése szerint 1843. aug. 1-jén ismét elnökölt az egyleti közgyûlésen. 1844. április 7-én a Szederegyletben tárgyalt, s úgy látta, hogy a 33 holdnyi telep szépen fejlõdik. (Henking Henriknek, az egylet igazgatójának ekkor elmondott, Kossuthot dicsérõ beszédét viszont furcsállta rövid naplóbejegyzésében.) 1844. július 28-án tartották a Sopron-Vasi Szederegylet tisztújító közgyûlését, melyen ismét Széchenyit választották elnökké. Ekkor már elõtûntek az egylet mûködési zavarai. 1844 szeptember folyamán panaszkodott Tasnernek, hogy "A nyáron át csaknem megbukott a soproni szederegylet! Azt is csak az imádság és az én pénzem tartja". 1844. okt. 4-én naplójában említést tett arról, hogy Vásárosnaményban (Bereg m., Tiszaháti j.) ebéd után a vele lévõ társasággal megtekintették a helyi eperfa ültetvényt.

Ezzel párhuzamosan folyt Bezerédj István (a Sopron vármegyei fõjegyzõ, Bezerédj Pál testvére) Tolna megyei földbirtokos szervezõ munkája, akinek kezdeményezésére 1841. május 13-án megalakult a "Tolnai Szeder-Selyem Egylet" is.[41] Bezerédj az 1830-as évek elején kezdett el Hidján selyemtenyésztéssel foglalkozni, s itt, valamint Jegenyés-pusztai birtokán nagykiterjedésû epreskerteket létesített. 1838-ban a Hidja-puszta határába telepített lakosok (a késõbbi Szedres) ezek fáiról szedhették a lombot, s ennek fejében a gubó 1/3-át tartoztak beadni az uradalomnak.[42] Br. Wesselényi Miklós is lelkes híve volt a selyemtermelésnek, zsibói birtokán szintén nagy epreskertet hozott létre.

A példa és a meggyõzõ írások eredményesek voltak. 1842. július 19-én Fejér vármegye közgyûlése küldöttséget bízott meg a selyemtenyésztés fejlesztésével,[43] 1843 decemberében gr. Viczay Károly szervezésében készült megalakulni a Pozsony-Gyõr-Mosoni Szederegylet is, igazgatójává Lunkányit kívánták megválasztani, melyrõl Széchenyi értesítette õt. Próbálkozások indultak Esztergomban egy "selyemtenyésztõ minta intézet" felállítására.[44] 1845 júliusában említik a Fejér vármegyében alakult Szeder-Egyletet, melynek elnöke Zichy Jenõ volt.[45] 1845-ben az erdélyi Erzsébetvárosban is alakulóban volt egy selyemtermelõ egylet. Azon túl, hogy alapszabályát egy év múlva jóváhagyták, további sorsáról nem tudunk.[46] Fülöpszálláson 1846-ban kezdtek szervezni társulatot a tenyésztés érdekében.[47] 1847-ben a Kolozsvári Selyem- és Szederfa-Tenyésztési Egyesület vezetõjéül ajánlkozott Morvay Joachim, a Tolnai Selyemegylet erdélyi származású igazgatója.[48]

A fenti társaságokban, egyesületekben lezajló eszmecserék, a gyakorlati tapasztalatokból leszûrt vélemények és szakmai tájékoztatások ellenére sok téves nézet és módszer élt a selyemhernyó nevelésben. Sok helyütt kísérletezések sorozata volt a tenyésztés, így nagy volt a kockázat is.

1845-ben a szederegylet átalakításának gondolata merült fel. A tagok nem voltak megelégedve a fennálló helyzettel. Három változtatási elképzelés körvonalazódott. Az egylet alakuljon át selyemgyári részvényes társasággá. A tervezett 12 éves idõtartamból hátralévõ 8 évi részletet két részletben fizessék be a tagok (1845-ben és 46-ban), a tagok biztosítására bocsássanak ki 1200 db 60 ft-os részvényt, a kilépõknek pedig fizessék vissza az eddig befizetett összeget. A másik véleményen lévõk a fõ feladatot az eperfák nevelésében és nemesítésében látva, az igazgatói állás megszüntetésével, csupán egy gyakorlati kertész alkalmazásában látták a kibontakozás lehetõségét. A harmadik vélemény tábora a jelenlegi helyzetet akarta fenntartani, a hiányok pótlásával, erõsebb felügyelettel és még több eperfa-ültetéssel. Széchenyi nem tartotta reálisnak a selyemgyár tervét (szerinte az alapító összeg olyan nagy, hogy úgyse tudnák beszedni), de nem akarta a szavazást befolyásolni, s így - amellett, hogy 20 részvény (1200 frt értékben) megvételét ígérte - nem ment el a következõ 1845. febr. 11-i ülésre. 1845. április 2-án, amikor részt vett a Sopron-Vasi Szederegylet közgyûlésén, kifejtette, hogy a másik hasonló egyletben vetélytársat lát, s úgy érzi, hogy egyletüket "megöli a német elem". Itt azt tapasztalta, hogy az egylet igen rosszul gazdálkodik, s aggódott, hogy mi lesz a befektetett 5000 forintjával. 1845. április 19-én közölte az egyleti titkárral, hogy a jövõben sem mint elnök, sem mint választmányi tag nem kíván részt venni munkájukban. 1845 májusában jött létre részben a Sopron-Vasi Szederegyletbõl kiválók,  részben új tagok részvételével a Soproni Selyemtenyésztõ Társaság, s kibérelte a szederegylet kertjét. Május 25-i levelében Széchenyi elhárította Rohonczy Ignác felkérését a Soproni Selyemtenyésztõ Társasághoz való csatlakozására. 1845. okt. 28-án ismét felkereste a szederegyletet, de a társaság munkájában csak mint járulékfizetõ tag volt hajlandó részt venni.[49]

1846 májusában a Soproni Selyemtenyésztõ Részvénytársaság ügyében Csanády Ferenc, az Iparegyesület titkára érdeklõdõ levéllel kereste meg Stettner Lajost,[50] melyre május 21-én érkezett válasz. Itt azt írták, hogy mint "a' szederegylet intézetjének bérlõje", tagjaik sorában bécsi nagykereskedõk is helyet foglalnak. Véleményük szerint reményre ad okot a "szeder és selyem tenyésztésre Gróf Széchenyi István õ Excellentiája által meggyújtott fáklya világ után mind inkább növekedõ hajlam, a' mindenféle keletkezni készülõ társaságok, mellyek között Somogy megyének Rendei tavasztól fogva egész késõ õszig intézetünkben gyakorlatilag taníttattak egy értelmes egyedet, valamint más magános birtokosok is ugyanezt tették." Említik a Belovár környéki gubófelvásárló tevékenységüket, mely a beváltási árakat felhajtotta 1845-ben, s így "a' tenyésztõket a gubók valódi értékére figyelmeztette". E tevékenységüket idén is (1846-ban) folytatni fogják. Az eperfák kezelésében az olasz módszert alkalmazzák, mely szerint a mag elvetése utáni harmadik évben már lehet metszeni a fát vagy a cserjének nevelt növényt. 1845 tavaszán 10 és 2/4 font eperfa magot vetettek el, "a' dusan nyõlt csemetéknek egy részét ingyen adandja" a tenyésztés elterjesztése érdekében. Javasolták, hogy a selyemtenyésztés emelésére a "megyei fõ kormányzók" iparkodjanak részvénytársaságokat életbe léptetni, ahol pedig már jobban elterjedt, ott a házi pénztár költségére termesszenek epercserjét, s azt a népnek ingyen, a nemességnek pedig pénzért adják. Végül 1845. évi termelési eredményüket közölték: saját termelésû gubó 360 bécsi mázsa, Sopronban beváltottak 320, Báni határõrség területén 8000 bécsi mázsát. (Össz.: 8680 b. mázsa gubó került feldolgozásra). 1846. július 10-én az Iparegyesülethez érkezett levélben Hofer Péter alelnök és Schreiber Gusztáv titoknok a Soproni Selyemtenyésztõ Rt. nevében jelentkezett az 1846. évi iparmû kiállításra.[51] A társaság az 1846. évi kiállításon gubókkal, sárga és fehér selyemmel szerepelt, s ezek minõségéért kis ezüst érdempénzt nyert.[52]

1846-tól Széchenyi járulékfizetéssel részt vett mind a szederegylet, mind a selyemtenyésztõ társaság soraiban, sõt 1847-tõl szerette volna, ha a két egylet egyesül, amely azonban nem valósult meg.[53]

1848. június 2-án Széchenyit ismét a Magyar Gazdasági Egyesület selymészeti szakosztályának elnökévé választották.

A szabadságharc után készült felmérés szerint 1849/50 körül Nagycenken gr. Széchenyinek a dûlõk szegélyén 12.000 fája, ültetvényszerûen 600.000 csemetéje volt. Fonodája 6 gombolyító kazánnal 33,6 kg selymet termelt évente. A Sopron-Vas megyei Selyemtenyésztõ Társaságnak pedig 370.000 fára tehetõ epreskertje és a város erdeiben található 26.500 kiültetett fája "jó karban" volt.[54] A Társaságnak ekkor 20 gombolyító kazánja volt.[55]

A tenyésztés lassú fejlõdésnek indulását a két reformkori centrum, Nagycenk és Hidja olyan módszerrel mozdította elõ, hogy a környék parasztjai közül "selymészeket" képeztek ki, akik a vidéket járva, az igények elõzetes felmérése után, már kikelt hernyókat helyeztek el a tenyésztést vállalóknál, eperfacsemetéket is adtak ingyenesen. Sikeres mûködésük eredményeként 1852-ben 1,008 tonna, 1853-ban 5,32 tonna, 1854-ben 14,56 tonna selyemgubót termeltek. 1854-ben a csupán e két központban együttesen feldolgozott gubómennyiség kb. 30 ezer pengõforint értékû volt, "mibõl a népnek mintegy 13-14 ezer pft juthatott osztályrészül. ... Ekkora jövedelem 5-6000 hold földrõl kerül ki csak" - állapította meg egy újságíró.[56]

A Széchenyi alapította Nagycenki Filanda (mely 1837-ben elsõként alkalmazott gõzgépet a gombolyítás mûveletében) 1852-tõl Stürmer Artúr kezelésében volt. Stürmer az 1851-ben Magyarországra érkezõ, br. Rathtal együtt korábban Hidján dolgozott, majd Ikervárott és Nagycenken is fõ vállalkozó lett. A fonoda Berlinbõl hozatott Locatelli-féle gombolyítókkal mûködött a '60-as évek végéig.[57] Ez idõ alatt összesen kb. 84 tonna selyemgubót váltott be az Ikervár és Nagycenk környéki tenyésztõktõl. Teljesítményének tetõpontját 1862-ben érte el, amikor 11,2 tonnát gombolyítottak itt.[58] 1857-ben a nagycenki fonoda korábbi évek gubóinak nyersselymével szerepelt a budapesti I. Országos Mezõgazdasági Kiállításon, az 1862 májusában megrendezett londoni világkiállításon azonban nyersselyme dicsérõ oklevelet nyert.[59] A '60-as években a soproni kereskedelmi kamara feljegyzése szerint Vas megyében 8.200, Sopron megyében 99.000 lombozható közterületi eperfa volt. Ezeken kívül számos nagybirtokon kezeltek magántulajdonban lévõ, kiterjedt állományt.

Fényes Elek Magyarország leírása címû, 1847-ben megjelent könyvében írta: "A selyembogártenyésztés jövendõ biztos felvirágozását egyenesen a fáradhatatlan hazafinak, gróf Széchenyi Istvánnak köszönhetjük".[60] Valóban, ötven év múltán a selyemtenyésztés - egy közbeesõ hullámvölgy után[61] - elindult azon a felívelõ pályán, amely oda vezetett, hogy a századfordulóra a mezõgazdaságnak ez az ága nemzetgazdasági tényezõvé vált, sõt maga után vonta a textilipari fejlesztéseket is. Ez a siker több szempontból is szorosan Széchenyi tevékenységéhez köthetõ. Selyemrül c. mûvével felhívta a figyelmet a selyemhernyó-tenyésztésben rejlõ lehetõségekre, egylet-szervezése pedig több hasonló egyesület megalakulásának indítéka volt országszerte. Széchenyi (és a reform-nemzedék) selyemmel kapcsolatos hírlapi megnyilatkozásai tették a selyemtenyésztést "hazafias üggyé". Ez eredményezte azt, hogy a neoabszolutizmus idején a passzív rezisztenciába vonultak szinte kötelességszerûen igyekeztek azt a nehéz körülmények (Európából behurcolt Nosemosis ferõzés) ellenére fenntartani. Áttételesen pedig azért, mert a selyemhernyó-tenyésztõk köre a századfordulón abból a nemzedékbõl került ki, aki (miután e munka fõként gyermekek és idõskorúak foglalkoztatásán alapszik) Széchenyi mûködése alatt még iskolás korú volt, ekkor pedig már az idõsek generációjához tartozott, s így személyes élményei és ismeretei motiválták. 1880-tól a teljes ágazatot az az ifj. Bezerédj Pál irányította kormánybiztosként, aki a Sopron-vasi Szederegylet alapító tagjának, Bezerédj Pálnak a fia, s Bezerédj Istánnak, Széchenyi selyemtenyésztési elvei legigazibb, Tolna megyei harcostársának az unokaöccse volt.

A mû tárgyalási (Kitétel) részében elsõként annak keresi okait, hogy a selyemhernyó-tenyésztést miért nem kísérte eddig "valódi siker"? A tenyésztés ellen általában felhozott érveket sorolja fel: a szederfa nem bírja Magyarország klímáját; kevés a szabad munkáskéz;[62] még a 18. századi uralkodóknak sem sikerült azt elterjeszteni; a gubóbeváltást, a gombolyító- és a selyemfonó épületeket monopol helyzetû vállalatokkal kötött szerzõdésekben adta ki bérletre a kormány.[63] Ezután sorakoztatja fel az ellenérveket. "Honunk' határjai között mindenütt akadunk egészséges és némi vidékeken ugyan csak terebélyes agg szederfákra". A változékony tavasz, késõi fagyok kártételei ugyanúgy kihatnak a gabonavetésekre és a szõlõkre is, mégis ezek mûvelése ellen senki nem emel szót, "országunk ... saját eszközléseink által is megnyerendi végkép azon kifejlést, mellynek következésében éghajlatunk is szelidülni fog."[64]

Széchenyi itt tesz említést arról, a nép körében élõ hiedelemrõl, mely szerint a villámlás és égzengés pusztítja a selyemhernyókat.[65] S mindjárt meg is magyarázza a tévedést. „Dörgések’  alkalmával rendszerint sokat esik ...a’ nedves levél a’ selyemhernyóknak pedig ártalmas...”[66] A kissé hûvõsebb, tavaszi viharokkal terhes magyarországi klíma még elõny is lehet: „...minthogy a’ hideget fûtés által kellõleg mérsékelhetni, a’ meleget viszont nem mindig mérsékli elegendõleg a’ szellõztetés...”  Kifejti, hogy munkáskéz hiánya helyett „inkább a’ fáknak csekély száma és rosz minõsége ‘s mindenek fölött a’ kezeknek nem elég szabad léte”[67] volt a pangás oka. Amiért az uralkodók hiába fáradoztak a selyemtenyésztés meghonosításán, még „sem illik visszarettenni, ‘s minden további vizsgálat ‘s próbatétel nélkül felhagyni a dologgal”. A kormányt hibáztató véleményeket szigorú szavakkal utasítja vissza. Ki a tenyésztés múltját ismeri, „sem atyáskodó gondnak, sem a’ legtisztább szándéknak híjával kormányunkat nem vádolhatja”. Ellenben hibának tartja azt, hogy kellõ mennyiségû eperfa telepítése nélkül építették ki nagy költségekkel a tenyésztés és feldolgozás irányító apparátusát és berendezéseit. Ugyanakkor egyes angolkertet tervezõ földesurak a már meglévõ eperfáikat kivágatták, más aulikus nagybirtokosok pedig még a tenyésztéssel is maguk bajlódtak. A sikertelen kezdet öröksége szerinte most még nagyobb akadályt jelent. A szederfa telepítés fontosságát az indokolja, hogy Magyarország területén az nem a természet „bölcsõlegi” adománya, tehát honosítani kell, ugyanúgy, mint a burgonyát. „Szederfát, szederfát ‘s szederfát ültetni mindenek elõtt, minthogy selyemtenyésztésre a’ szederfa’ levele szintolly elkerülhetlenül szükséges, mint fû és széna marhanevelésre...” A fehér eper vadon nem tenyészik, csak magvetéssel és ültetéssel lehet szaporítani. „Magyarország’ polgári viszonyai azonban csak kevéssel ezelõtt nem valának elég kifejlett fokon illy alap általjános megvetésére.” Ahol az õsiség, a birtokjog nemesi kiváltsága, a birtokaprózódás, illetõleg a tagosítás hiánya, a közbirtokosság (compossessio) fennállása miatt „még a legtehetõsebbek is csak képzeletileg bírnak ingatlan vagyont”, ott fáknak költséges ültetése, gondos ápolása és állhatatos fenntartása semmi esetre sem sikerülhet. „Léteznek nemkülönben polgári viszonyaikban annyira kifejlett nemzetek, mellyek, jóllehet hazájok’ fekvése mostohább, a’ földnek még is szinte minden kincseit képesek megvásárlani...” A tenyésztés pangó állapotának oka tehát nem az ellene felhozott vádakban, hanem „egyedül abban áll, hogy ... általjában olly kevés tétetett nemzetünk’ egészséges érlelésére.” A következõ gondolatok a kor reformnemzedékének arra a jellemvonására világítanak rá, amelybõl eredõen önkritikusan tudta szemlélni saját rendjének állapotát, meg tudta fogalmazni távlati teendõit, s amellyel sokszor közvetlen anyagi érdeke ellenére is áldozatot tudott hozni a köz érdekében. „’S ha volna vád, az tán csak azon rendet illethetné, melly születése és vagyona után mindenek elõtt köteles lett volna nagyobb kifejlésre emelni a’ hazát.” Az országgyûléseken tárgyalás alatt álló reform-törvények sikerében bízva, Széchenyi szerint „ütött Magyarországban már a’ selyem sikeres tenyészthetésének órája is...”  Az 1840. évi VII. tc. 9. §.-a az önkéntes örökváltságról,[68] reményt nyújt arra, hogy majd a volt jobbágy „minden háborgatástúl menten mindent, és ekkép szederfát is” tenyészthet.

A következõ gondolatkörben két kérdést válaszol meg. Elsõként azt teszi vizsgálat tárgyává, hogy vajon megéri-e költséget és idõt selyemtenyésztésre fordítani?

Magyarország fõ bevétele a gabona, a szarvasmarha és a gyapjú. Végignézve az ekkor nyereséges többi mezõgazdasági ágazatot, a szeszfõzést (pálinka) „közmegmérgezés és közlealacsonyítás”-nak minõsíti, „melly testet és lelket egyiránt gyilkolja”.[69] A repce, a kender és a cukorrépa termesztés Széchenyi véleménye szerint azért nem erõsödhet meg, mert miután jó földet kíván, a gabonatermesztésre alkalmas földterület „feláldozásával” lehet termelni. A gyapot és a rizs importálása gazdaságosabb, mint hazai termesztése. Tehát a selyemtenyésztés lehetne „szép kincsforrása” a magyar mezei gazdaságnak. Ezután felsorolja azokat az indokokat, melyek e mellett szólnak. A selyem divatba jövetelérõl, s elõnyeirõl ír: „könnyû és még is meleg, nem veszti szinét, és nem válik olly könnyen moly’ prédájává, mint a’ gyapjú- vagy gyapotszövet.” Indokként hozza fel azt is, hogy az eddig viszonylagosan kis selyemfogyasztás mellett is „sok pénzt valánk kénytelenek megvásárlásáért küldeni külföldre.” További elõnyei, hogy az eperfa árnyékosabbá teszi a nagy, nyílt szántóföldeket, szél elleni védelmet nyújt, s mindezt anélkül, hogy ültetése más termesztvények kárára lenne. A selyemtenyésztés hasznát mindenki élvezi, úgy a szederfát bíró földesúr, mint a gubót kóctalanító idõs asszony, de a gombolyító, a fonó és a selyemfestõ is. „...kötelesség a' honi gazdagulás' 's ekkép nemzeti erõ' minden 's még legkisebb forrását is megnyitni, 's csak egyik mezejét a’ hazai iparnak parlagon hagyni bûn” - foglalja össze a selyemtenyésztés fejlesztése melletti érvelését.

A másik kérdés: akkor kinek kötelessége a selyemtenyésztést újra megindítani? Véleménye szerint a kormány és a törvényhatóságok beleavatkozása a pártoláson és a felvilágosításon túl - a korábbi tapasztalatok alapján - inkább ártalmas, mint hasznos. A másik lehetõség az egyéni kezdeményezés. A szegényebb sorsúak azonban nem tudják megelõlegezni a viszonylag soká megtérülõ összeget, a fõrend, a nemesi rend, a polgár és a földmûves egymással össze nem fognának, enélkül viszont annyira nem terjedhetne el a szederfa-ültetés. Tehát a végsõ következtetés szerint: „Illy nagyszerût, illy nemzeti életbevágót csak az egyesületek’ lelke bir kivinni diadallal!” A selyemtenyésztés széleskörûvé tétele csak akkor lehet sikeres, „ha az ország’ minden rendeibõl képezett egyesület indítja meg azt...”

A következõ egységben a tulajdonképpeni célt, az egyesület létrejöttét alapozza meg a mûködési elvek kialakításával.

 Sopron-Vasi Szederfa-egyesület szabályai

Széchenyi a XX cikkellyre osztott Alkotó-szabályok I. pontjában fogalmazza meg az egyesület célját: "olly férfiak társulata, kik a' magyar honi selyemtenyésztés' sikereltetése végett, mindenek elõtt a' szederfa' czélszerû ültetését, ápolását 's terjesztését tûzték ki". A tervben fontosnak tartotta, hogy a közjó elõmozdítása mellett a tagok is pénzbeli nyereséghez jussanak. Tagságát csak Sopron és Vas megyei, becsületes férfiak körében toborozhatja. (E pontban a végleges szabályzat megengedte e két megye területén lakó nõk számára is a részvételt, de csak megbízottaik útján.) Az egyesület 12 évre alakul. Széchenyi 5-200 pft-os járulékösszeget tervezett. (Az elfogadott alapszabály a legmagasabb részvény összegét 100 pft-ra szállította le.) Az egyesület taglétszáma nincs maximálva, a három évenként újított választmány tagjai: elnök, alelnök, harminc választmányi tag, igazgató, pénztárnok, jegyzõ és ügyész. A választmányt az egyesület legnagyobb járulékot fizetõinek körébõl kell választani. Az egyesület ügyeiben a szavazatok száma is a járadék nagyságától függ, egyenlõ szavazatok esetén az egyesület elnöke "még egy eldöntõ szavazattal bír". A mûködési hely Sopron, s az elsõ teendõ egy telek megvétele és azon szederfa-iskola létrehozása. A további pontok a nagygyûlés évenkénti megtartásáról, napirendjérõl rendelkeznek. (A végleges szabályban évi két közgyûlést állítottak be.) Széchenyi tervében azt a kitételt, hogy csak személyes részvétel esetében lehet szavazattal élni, a végleges szabályzatban úgy módosították, hogy az egyleti tagtársak távolmaradásuk esetén egymást hitelesen felhatalmazhatják véleményük képviseletére. A választmány minden hónapban, de szükség esetén többször is összeülhet. Ezután a kizárás feltételeirõl, a takarékos gazdálkodásról fogalmaz meg egy-egy cikkelyt, s kimondja, hogy még a társaság tagjai sem kapnak engedményesen szederfa-csemetét, hanem - mint minden részvényes társaságnál - járulékuk arányában részesülnek a tiszta nyereségbõl, valamint ingyenesen kitaníttathatják embereiket az eperfa-kezelésrõl az egyesület kertészénél. (A végleges alapszabály bár nem kedvezményesen, de a tagság szederfa-szükségletének elsõbbségi kielégítését belefoglalta e pont szövegébe.) A XVI. cikkelyben Széchenyi A-H. alpontokig, mosolyogtató részletességgel fogalmazza meg a nagygyûlés alkalmával rendezett közebéd szabályait. (A végleges alapszabályban ez a pont egy mondattá rövidült.) A társaság feloszlásával kapcsolatos szabályok után szigorúan kimondja:„az Egyesület’ pénzét semmi egyébre fordítni nem szabad, mint a selyemtenyésztést elõmozdító ... célokra.” Ezért osztalékot sem fizetnek 6 évig, tõkét képeznek a nyereségbõl és bõvítésre fordítják. A selyemtenyésztés majdani elkezdésérõl annak idején a társaságnak kell döntenie.

Az alapszabály-tervezethez kapcsolt két részben ("Rendeletek" és a "Tudni valók") azokat a részletes kérdéseket írta le, amelyek elõre láthatóan a közgyûlés által idõnként módosításra szorulnak. Ilyenek: - a tagfelvétel és a szavazás módjának kérdései; - a hatáskörök meghatározása, amelyet késõbbre halaszt. (Tervezete szerint az Egyesület minden januárban és júliusban fog közgyûlést tartani. A választmány és vezetõség tagjai pedig egyáltalán nem kapnak pénzbeli juttatást.); - a társaság évi 3000 frt részvényjegyzés alapján tekinthetõ megalakultnak. (A leközölt elõzetes jegyzési íven ekkor már 1015 frt szerepelt. A legnagyobb összeggel aláírók Batthyány Lajos, Niczky Sándor és a Széchenyi testvérek: István, Lajos és Pál voltak).

Széchenyi mûvének befejezõ része ("Bérekesztés") egy kötetlen, társalgási stílusban megfogalmazott utószó, amelyben a tervezetérõl hozzá érkezõ véleményekre reflektál. Bizonyára kifogásolták, hogy nem adott útmutatást a selyemhernyó-tenyésztés gyakorlatára, ezért a mûve végén megtalálható szakkönyvekre utal: "elég útmutatás van azokban". A szesziparral (pálinkafõzéssel) kapcsolatos, véleményével ellentétes észrevételeket nem tudja elfogadni, az anyagi szempontokat ez esetben másodlagosaknak tartja, "naprul napra állatibb, lelketlenebb lesz a' csábtul körûlfogott, 's annak ellent nem álló nemzet" - fogalmazza meg félelmét. "Mutatná magát az eleinte olly észrevehetetlenül ható méreg végkövetkezeteiben; bizonyos vagyok, tüstént divatkünti lenne Magyarországban". A közebédre vonatkozó szabályozás túlságosan részletezett volta "sem tetszett sokaknak". Õ ezt annyiban látta indokoltnak, hogy eddig még rendeken fölüli (tehát többféle rend képviselõibõl álló) egyesület nem volt Magyarországon, s e "tarka társaság" együttléte avval jár, hogy "egyes szenvedelmeinket egy kissé megzaboláztatni engedni" hagyjuk. A Sopron és Vas megyén kívüli lakosok kirekesztését is szemére hányhatták, ezért megindokolja ennek értelmét: a szederfák szaporításával a megyében sem az egyének, sem a túlságosan kiterjedt vállalatok nem boldogulnak, "csak a szomszédok' körében foroghat". Azontúl pedig pszichológiai okokra visszavezethetõen, a kirekesztés visszahatásaként, bizonyára többen megkísérelnek majd saját hatáskörükben is hasonlót létrehozni, s a cél éppen ez. A tagság nemének meghatározását, mely a "nemzet felét kirekeszti", Széchenyi is módosítandónak tartja: "Némberek is vehetnek részt az Egyesületben, de egyedül meghatalmazottjaik által". Azok gyanúsítgatása ellen pedig, akik önös érdeket látnak a szederegylet tervezésében, javasolja beiktatni az alapszabályba, hogy az egyesület szederfaiskolájába akárhonnan beszerezhetõ mag és palánta, "csak a' czenki határbúl soha". Végezetül a selyemhernyó-tenyésztés megkezdésének körülményeirõl ír. "Selyemtenyésztéssel tehát e' Társaság, szederfa-társaság minõségben soha nem fog foglalatoskodni."

Széchenyi "A' Pálinkárul" címmel hozzá eljuttatott észrevételt a nyomdában lévõ kéziratához csatolta változatlanul. Az ismeretlen szerzõ a pálinka hasznát és kárát sorolja fel, „annak is két oldala van, és hála az Istennek, hogy a’ jobb oldala nagyobb.” Széchenyi megjegyzése szerint: „...hasonlót kivánnék a’ pálinkafõzõket tekintve, t. i. hogy éljenek ugyan, de Istenért, ne szaporodjanak!”

Mûvét egy ajánló bibliográfiával zárja (Selyemtenyésztést illetõ némelly könyvek' feljegyzése),[70] amelyben 22 tanácsadó és összefoglaló mûvet sorol fel. Ezek nagy része kortárs irodalom, tehát frissen megjelent kiadványok.

A mezõgazdasági szakbibliográfiák 1505-tõl 1860-ig (tehát Széchenyi életében megjelent, általa megismerhetõ) selyemtenyésztési szakirodalomként 121 önálló mûvet sorolnak fel. Ezek között tankönyveken, tenyésztési útmutatókon kívül (a változatlan, átdolgozott és a más nyelven megjelenõ újrakiadásokat is beleértve), találhatók gazdaságossági számításokat tartalmazó véleményes jelentések, felterjesztések, egyesületi alapszabályok is. - A Széchenyi által olvasott és könyvtárában részben megtalálható irodalmak közül az említett bibliográfiák csak a magyar nyelvû vagy a történelmi Magyarország területén megjelent mûveket tárják fel. [Megjegyzés: Lásd egyes Széchenyi által olvasott mûvek címlapjait mellékletben!]

Itt zárul a Széchenyi tollából származó írás, amelynek önállóan megjelent kötetéhez az 1840. október 11-én Nagycenken véglegesített Alapszabály-tervezet szövegét csatolták. (Függelék Gróf Széchenyi István' értekezéséhez a' Selyemrül, Sopronban, Kulcsár Katalin' betüivel, 1840. Közre bocsájtá Simon Nep. János Jegyzõ). Elfogadására 1841. július 26-án került sor, amikor megalakult a Sopron-Vasi Szeder-Egylet.


Melléklet:

Anleitung der Seidenzucht für den Landmann Ungarns, von Emanuel Hoffmann; Wien, 1833. [X, 31 p. 1 t. (17 cm)]. - Magyar Mezõgazdasági Múz. Könyvtára D 1826.

Oktatás a selyemtenyésztésben a magyarországi földmüvelõ számára, irta Hofmann Emmanuel; néhány bõvitéssel magyarázta J. A. M. A. Pesten, 1834. [29 p. (19 cm)] - Magyar Mezõgazdasági Múz. Könyvtára D 47.

[Unterricht über die Maulbeerbaum- und Seidenraupenzucht zum Gebrauche der Landschulen vom Abt Ludw. Mitterpacher;[71] Ofen, 1805.] - Ennek magyar nyelvû változata is megjelent egyidejûleg: A' szederjfa és selyem bogár nevelésrõl való, oktatás, mellyet irt a' falusi oskoláknak számokra Mitterpacher Lajos; Buda, 1805. 56 p. (17 cm) Ebbõl szemelvényként két oldal: a selyemhernyó-tenyésztõ helyiségrõl és az etetésrõl. - Magyar Mezõgazdasági Múz. Könyvtára D 1538.

Darstellung des gegenwärtigen Zustandes der Seidenzucht in Ungarn, von Jos. Blaskovits;[72] Ofen, 1807. [51 p. (19 cm)]. - Magyar Mezõgazdasági Múz. Könyvtára D 2983.

[L’art d’élever les Vers à Soie, ouvrage de M. le Comte Dandolo[73] [Vincent], traduit de l’italien par F. Philibert Fontaneilles, deuxième édition; à Lyon 1825.] - Itt bemutatva 3. bõvített kiadásának [Lyon, 1830. XVI, 376 p. 5 tábla (21 cm)] címlapja és a szerzõrõl készült lithográfia. - Magyar Mezõgazdasági Múz. Könyvtára C 7910.

A' figyelmeztetett ügyes selyemtenyésztõ; irta Czambert János; Budán, 1836. [83 p. (19 cm)]. - Magyar Mezõgazdasági Múz. Könyvtára D 650.


Lásd a Magyar Mezõgazdasági Múzeum Selyemhernyó-tenyésztés-történeti kiállításának képeit!

A téma iránt mélyebben érdeklõdõknek ajánljuk a rövid irodalomjegyzéket!

 

                                                                       (Az ismertetést írta: Takáts Rózsa)


IRODALOMJEGYZÉK A SELYEMHERNYÓ-TENYÉSZTÉSRÕL

 

Bolle János: Rövid útmutatás a selyemhernyó okszerû tenyésztésére. Bp. 1882.

Bunta Magdolna: Az erdélyi selyemtermelés történetéhez a 19. század elsõ felében. In: Stud. Univ. Babeº-Bolyai Series IV. fasc. I. - Historia., 1961.

Csernyánszky Mária: A Valero-család a régi Pest mûvészetében. In: Tanulmányok Budapest Múltjából. IX., 1941, 194-213. p.

Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában. Bp., 1922.

Endrei Walter: A textilipar története. Bp., 1974.

Endrei Walter: Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században. Bp., 1969.

Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp., 1930.

Fényes Elek: Magyarország statisztikája I-III. k., Pest, 1842-43.

Fényes Elek: Miért emelkedett a selyemtenyésztés? ... In: Magyar Gazda 1843. július 23.

Gazda István: Széchenyi napjai, Bp., 1991.

Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországban a 3 utolsó század alatt (Budán, M. Kir. Egyetemi Ny.) 1841, 390 p. [Hasonmás kiad.]

Illésy János: A selyemtenyésztés állapota Magyarországon 177l-ben. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, IV. évf., 1897, 321-330. p. 

Illésy János: Passardi János, az elsõ selyemtenyésztõ hazánkban. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, V. évf., 1898, 1-10. p.

Jeszenszky Árpád: Az eperfa. Bp., 1972. /Magyarország kultúrflórája VII. k. 11. füz./

K. Karlovszky Endre: A selyemtermelés története Erdélyben 1848-ig. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, II. évf., 1895, 159-179. p.

K. Karlovszky Endre: Magyar gyár- és kézmûipar 1771-74-ben. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, III.évf., 1896, 1. p.-

Kósa János: A budapesti selyemipar kialakulása. In: Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve IX., 1939.

Kossuth Lajos: Jelentés az elsõ magyar iparmûkiállításról - 1842., Pest, 1843.

Lippay János: Posoni Kert I-III. Nagyszombat, 1664-1667. [Hasonmás kiad.]

Lukácsy Sándor: Selyem- és eperfatenyésztés. Pest, 1857.

Magyarország selyemtenyésztése és selyemsodró ipara. 1880-1910. Kiad. a M. kir. Mezõgazdasági Múzeum és a Földmûvelésügyi Min. Országos Selyemtenyésztési  Felügyelõsége.

Mészáros Z.-Vojnits A.: Lepkék, pillék, pillangók. Bp., 1972.

Nagy István: A manufaktúra-ipar kialakulása Pest-Budán. In: Tanulmányok Budapest múltjából  XIV. Bp., 1961, 285-342. p.

Papp Zoltán: A selyemhernyó "öt élete". In: Élet és Tudomány 1993, 34. sz., 1071-1074. p.

Papp Zoltán: A selyemhernyók betegségei - Nosemosis. In: Kistermelõk Lapja 1993/6.

Penyigey Dénes: Tessedik Sámuel. Bp., 1980. /Agrártörténeti Tanulmányok 9./

Pleidell Ambrus: A magyar kincstár apatini telepei Mária Terézia korában. In: Századok 1929-30, Bp., 1930.

Schober József: A selyem és feldolgozása. Bp., 1926, 236 p.

Sebestyén Endre: A selyemhernyó tenyésztése, Bp., 1957.

Selyemtenyésztõk naptára, 1903-1904. tenyésztési évre. Ingyenesen kiosztja a tenyésztõk körében Földmûvelésügyi Minisztérium Országos Selyemtenyésztési Felügyelõsége,  Szekszárd, 1903.

Süle Sándor: A keszthelyi Georgikon 1797-1848. Bp., 1967.

Sz. Bányai Irén: Az Országos Selyemtenyésztési Felügyelõség tevékenységének fõbb jellemzõi Bezerédj Pál irányítása alatt. In: Textilipari Múzeum Évkönyve 4. - Kiad. a Textilipari Kutató Int., Bp., 198l. 53-93. p.

Szakács Margit: A Valero-gyár. Bp., 1958.

Szentkláray J.: Mercy kormányzata a Temesi Bánságban. Bp. 1909. - Klny. MTA. Értekezések a történettudomány körébõl XXII. k. 4. sz.

Szigeti et al.: Selyemhernyótenyésztõk kézikönyve; Selyemtermelés technológiája. Kiad. Selyemgubótermeltetõ Vállalat. Bp., (1953).

Takáts Rózsa: Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez I-II. - In.: A Magyar Mezõgazdasági Múzeum Közleményei 1992-94. (Bp., 1994.) és 1995-97. (Bp., 1997.) köteteiben.



[1] A "selyemhernyó-tenyésztés" kifejezés szinonímájaként, a szakirodalomban általánosan elfogadott a "selyemtenyésztés" szó is.

[2] Éber Ernõ: Széchenyi a gazda és agrárpolitikus. Bp. 1960. Mezõgazdasági Múzeum füzetei 12. sz.

[3] A Bombyx mori L. a rovarok osztályának Lepkék (Lepidoptera) rendjébe, ennek b.) alrendjébe: Akasztótüskések (Frenatae), ezen belül a Selyemlepkék (Bombycidae) családjába tartozik. Mezõgazdasági Lexikon, Bp. 1982. 470.p.

[4] Az eperfa (Morus) nemzetsége a zárvatermõk törzsének kétszikûek osztálya 4. ágazatába, az Urticales sorozat eperfafélék (Moraceae) család Moroideae alcsaládjába tartozik. Soó: Fejlõdéstörténeti növényrendszertan. 1963.

[5] Legkorábban zeneszerszámok húrjait készítették belõle, majd Kr. e. 1000 körül kezdõdött el a selyemhernyó háziasítása, fonalának megszakítás nélküli legombolyítása.

[6] A Paszárdy nemesi család címerébe így került a selyemgubók és az eperfa ábrázolása.

[7] Jelentõsége miatt valójában õ tekinthetõ a magyar selyemhernyó-tenyésztés "atyjának". 1768 és 1770 között a Bánság területére is kiterjedõ ellenõrzõ, fõfelügyelõi hatáskört kapott, tekintettel a szlavóniai tenyésztési sikereire. 1779-ig élt. (Endrei Walter 1969: Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században. Bp.  207. p.) - Fõ mûve, mely több nyelvû kiadást is megért: Sollenghi K.: Uj-módi magyar selyemruha ... Nyomt. Alsó Szlavónia, 1769. 62 p. - Az elsõ magyar nyelvû selyemtenyésztési mû 1754-ben jelent meg Szebenben névtelenül, de ez még ismeretlen szerzõ 1752-es mûvébõl származó fordítás: "A selyem-eresztésnek módja, az az: elégséges leírása annak, miképen kellessék eperj-fákat és selyem-eresztõ bogarakat szaporítani, ezekre gondot-viselni, a selymet jól kikészíteni és haszonra fordítani" (Ford. Sárdi Sámuel). 96 p. Ez több tudománytalan, babonás elemet tartalmaz. (Endrei W.: I.m. 136.p.)

[8]  A feldolgozás magasabb szintjével - fonással, szövéssel - a 18. században hosszabb-rövidebb ideig a korabeli források elszórt adatait összesítve: 37 településen foglalkoztak, ezek közül Óbuda, Pest, Pozsony, Eszék, Temesvár, Versec helységekben egyidejûleg többen is.

[9] Mészáros Lázár (1796. Baja - 1858. Eywood) magyar hadügyminiszter 1848/49-ben. Fõhadnagyként a szlavóniai Lipich-ben; õrnagy, majd ezredesként Olaszországban 1837-ben alkalma volt tanulmányozni a selyemtenyésztést. "Értette az asztronómiát, szerette a vegytant, nagy természetbarát, pomológ és dinnyetermesztõ, s mezei gazda volt." (Szinnyei József, id.: Magyar írók élete és munkái. Bp., 1891-1914.)

[10] Fényes Elek 1843: Miért emelkedett a selyemtenyésztés? ... In: Magyar Gazda 1843. július 23.

[11] Fent István 1930: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp. 32. p.

[12] Nosema bombycis, egy spóraképzõ véglény, mely fajspecifikus, és veszélyességét fokozza, hogy germinatív, tehát nemzedékeken át örökíthetõ és nagyon virulens. Szemcsekórnak (pebrin) is nevezték, mert kiütközésekor olyan látszatot keltett, mintha a hernyókra borsot szórtak volna.

[13] Felfedezõje Louis Pasteur. (Études sur la maladie des vers a soie, Paris, 1870-71.)

[14] Ezt az észrevételt Fent István közli A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából (Bp., 1930.) c. mûvének 38. oldalán.

[15] 1903-ban közel 3000 községben 107.702 tenyésztõ 1707 tonna gubót termelt. Így a kb. 1 hónapnyi tenyésztési idény alatt fejenként közel 29 aranykorona keresethez jutottak. A selyemtenyésztésben és a selyemfonóiparban foglalkoztatottaknak ez évben összesen 4.797.000 aranykoronát fizettek ki.

[16] 1894-ben Lyonban, a selyemipar központjában rendezett kiállításon, majd az 1900-as párizsi világkiállításon a magyar selyem mind finomságáért, mind magas fényéért Grand Prix-ben részesült. Külön magyar selyemhernyó-variáns alakult ki: "magyar fehérgubójú"-nak, illetve más helyütt "magyar sárgagubójú"-nak hívták, halvány vajszínû árnyalata miatt.

[17] Az 1841. július 13-i Sopron vármegyei Közgyûlés.

[18] Gróf Széchenyi István naplói Szerk. és bev. ellát. Dr. Viszota Gyula I. kötet Bp., 1925. LXIX. p. és Napló; 393. p. 1818. nov. 1.

[19] Gróf Széchenyi István naplói Szerk. és bev. ellát. Dr. Viszota Gyula I. kötet Bp., 1925. LXXI. p. és  Napló; 405. p. 1818. nov. 5.

[20] Beauvais, Camille: Essai sur quelques branches de l'industrie française, Paris, 1825.

[21] Dandolo, (Vincent) le Comte: L’art d’élever les vers à soie, traduit de l’italien par F. Philibert Fontaneilles, deuxième édition; à Lyon 1825.

[22] Gróf Széchenyi István naplói, 1820-1825. Szerk. és bev. ellát: Dr. Viszota Gyula. II. k. Bp. 1926. 551. p. (1825. júl. 5.), 552. p. (1825. júl. 9.), 577. p. (1825. aug. 7.), 584. p. (1825. aug. 11.), 586. p. és 590. p.  (1825. aug. 17.- Nagycenkre tervezett selyemtenyészdéjéhez 4000 eperfát vett alapul, egy külön tenyésztõ épületet, szövõ mûhelyt, Lombardiából hozandó szakértõt, egy fonó asszonyt évi bérrel, 40 fonó leányt 100 napon át, két embert évi bérrel, 25 embert a tenyésztési idényre. Még a tüzelõfára, a gépekre és javításokra is betervezett összeget.), 591. p. (1825. aug. 18.), 597. p. (1825. aug. 27.)

[23] Vagyis határjelölõ sövényként vagy fasorként ültetve.

[24] Scorzonera - az Asterales (fészekvirágzatúak) rendje, Asteraceae (fészkesek) családjába, Cichorioideae (nyelvesvirágúak) alcsaládjába tartozó nemzetség, magyarul pozdor. - Gr. Széchenyi István külföldi úti rajzai és följegyzései. Összeáll.: Zichy Antal, Bp., 1890. 338. p. - A selyemhernyó idõjárástól függetleníthetõ tenyésztésének céljából állandó kísérletezések folynak mesterséges táp elõállítására. Próbálkoztak a ribizli levelével is. Gyakorlati eredményt a japánok értek el, de kizárólag a Morus levelének õrlésével, tartósításával és csak rövid idõtartamú pótlásként.

[25] Széchenyi István: Hitel, 1830. In: Gr. Széchenyi István Hitel a Taglalattal és a Hitellel foglalkozó kisebb iratok. Szerk.: Ifj. Iványi-Grünwald Béla, Bp. 1930. M. Tört. Társ. /Magyarország újabbkori történetének forrásai/  373. p.

[26] Taar Ferenc nagycenki lakost 1880 után ifj. Bezerédj Pál a Szekszárdi Országos Selyemtenyésztési Felügyelõséghez hívta meg. Ez a szakember szemléltette az eperfatenyésztést, valamint az eperfák nyesését, csonkítását az ország több vidékén. - Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp. 1930. 89. p.

[27] Országos Levéltár  P. 1073. 23. cs. 63. t.: - Simonyi János, a Kecskeméti Selyemtenyésztési Társaság igazgatójának 1844. ápr. 24-én kelt levele az Iparegyesülethez.

[28] Mohácsi Casinói Selyemtenyésztõ Egyesületnek rendszabályai, 1837. In: Ismertetõ, 1837. okt. 8. sz.

[29] Pécsi selyemtenyésztõ egyesület rendszabályai Buda, 1838. 4 p.

[30] Selyem Tenyésztés. Kárpótlásul a’ szõlõ- és földmívelõknek. In.: Gazdasági Tudósítások, 1837. II. 83. p.

[31] Bunta Magdolna: Az erdélyi selyemtermelés történetéhez a 19. század elsõ felében. In: Stud. Univ. Babes-Bolyai Series IV. fasc. I. - Historia., 1961. 81-85.

[32] Gróf Széchenyi István naplói, 1836-1843. Szerk. és bev. ellát: Dr. Viszota Gyula. V. k. Bp. 1926. LXXXIV. p. A választmány tagjai: gr. Festetich Vince, gr. Zichy Miklós, gr. Viczay Károly, gr. Viczay Adolf, gr. Viczay Henrik, Jankovich Izidor kamarás, Niczky Sándor, Fiáth János, Bezerédj Pál (a selyemtenyésztés 19/20. századfordulós országos miniszteri meghatalmazottjának, Bezerédj Pálnak apja),  Lunkányi [Liebenberg] János (Széchenyi volt nevelõje, ekkor jószágigazgatója), Ihász Imre, Szemerei Sándor, Vághy Ferenc táblabíró, Rohonczy Ignác fõjegyzõ, Simon János aljegyzõ és Konkoly Lajos fõbíró voltak.

[33] Ezt a Társalkodó nov. 21-i száma is közölte.

[34] Társalkodó 1840. okt. 7.

[35] Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp., 1930. 48. p. - Lunkányihoz intézett levele, 1842.  febr. 15.

[36] Gróf Széchenyi István naplói, 1836-1843. Szerk. és bev. ellát: Dr. Viszota Gyula. V. k. Bp. 1926. 476. p.

[37] A Sopron-Vasi Szeder Egylet ... In: Magyar Gazda 1841. 820-821.p.

[38] Gallyas lombon  való nevelés a hernyó harmadik életkorától.

[39] Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp., 1930. 44. p.

[40] Gróf Széchenyi István naplói, 1836-1843. Szerk. és bev. ellát: Dr. Viszota Gyula. V. k. Bp. 1926. 565. p. 1842. márc. 8.

[41] Sz. Bányai I.: Az Országos Selyemtenyésztési Felügyelõség tevékenységének fõbb jellemzõi Bezerédj Pál irányítása alatt. In: Textilipari Múzeum Évkönyve 4. - Kiad. a Textilipari Kutató Intézet, Bp., 1981, 56. p.

[42] Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp., 1930. 59. p.; Sz. Bányai I.:  I.m. 55. p.

[43] Kunoss Endre: A selymészet kézikönyve, Pest, 1843. 8. p.

[44] OL. P. 1073. 23. cs. 64. t.: - Birkés Endre esztergomi prímási kiadónak, a tervezett társulat szervezõjének 1843. dec. 22-én az Iparegyesülethez írt levele.

[45] OL. P. 1073. 23. cs. 64. t.: - Csanády Ferenc 1845 júl. 27-i levele Gr. Zichy Jenõhöz;

[46] K. Karlovszky Endre: A selyemtermelés története Erdélyben 1848-ig. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, II. évf., 1895, 179. p.

[47] A kunfülöpszállási selyemtenyésztõ egyesület. In. Hetilap, 1846. 52. sz.

[48] Bunta Magdolna: Az erdélyi selyemtermelés történetéhez a 19. század elsõ felében. In: Stud. Univ. Babes-Bolyai Series IV. fasc. I. - Historia., 1961. 87. p.

[49] Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp., 1930. 51. p.

[50] Stettner Lajos soproni ügyvéd, majd a Kir. Törvényszék bírája Nagyváradon. 1872 szept. 5-én halt meg Balatonfüreden. (Szinnyei József, id.: Magyar írók élete és munkái. Bp., 1891-1914.)

[51] OL. P. 1073. 23. cs. 64. t.

[52]  Tárgyjegyzék az 1846. évi iparmû kiállításhoz ... Bp.

[53] Gróf Széchenyi István naplói, 1844-1848. Szerk. és bev. ellát: Dr. Viszota Gyula. VI. k. Bp. 1939. LXXVII. oldal

[54] Adatok a selyemtenyésztés ... 1851 = Gazdasági Lapok III. évf. 789-792. és 816-822. pp.

[55] Galgóczy Károly: Magyarország, a Szerb Vajdaság s Temesi Bánság mezõgazdasági statisticája. Pest, 1855, 357. p

[56] Gazdasági Lapok 1855. jan. 11.

[57] Br. Ráth Poroszországból érkezett 1851-ben, s mint szenvedélyes selymész, elõbb nemeskéri Kiss Pállal társulva, annak miszlai tenyészdéjében mûködött, majd Stürmerrel együtt érdekeltséget szerzett a nagycenki és a hidjai gombolyításban is. (Galgóczy Károly: Magyarország, a Szerb Vajdaság s Temesi Bánság mezõgazdasági statisticája. Pest, 1855, 358. p.)

[58] Hivatalos jelentés a budapesti 1885-ki országos általános kiállításról. 2. k. Szerk.: Keleti Károly, Bp. 1886.  410. p. ; - Selyemtenyésztésünk és selyemsodró iparunk fejlõdése 1880-1896. (Szerk. Bezerédj Pál), Bp. 1896.;  - Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp., 1930. 74. p.

[59] Jegyzéke a Magyar Gazd. Egyesület Köztelkén 1857. .... rendezett általános kiállítás tárgyainak. Összeáll. Mórocz István, Pest.; - Vahot Imre: Az 1862-ik londoni világkiállítás emlékkönyve, Pest.

[60] Fényes Elek: Magyarország leírása. I-II., Pest, 1847.; - Éber Ernõ: Széchenyi a gazda és agrárpolitikus. Bp. 1960. Mezõgazdasági Múzeum füzetei 12. sz.

[61] 1857-tõl egész Európa selyemtenyésztését fokozatosan tönkretette a Nosema bombycis-fertõzés (szemcsekór), melybõl csak Louis Pasteur felfedezése révén, s a rekeszpetéztetés eljárásának bevezetésével tudott talpraállni.

[62]  A tenyésztés utolsó, leginkább munkaigényes ideje a nyáreleji mezõgazdasági munkák és az aratás idejére esik.

[63] Már 1798 és 1818 között a Hoffmann cég végezte a kincstár számára a gubóbeváltást. Vele és a Goldstein L. G. bécsi nagykereskedõ házzal 1827-ben kötöttek újabb szerzõdést 10 évre, majd 1837-ben és 1842-ben ismét 5-5 évre. A szekszárdi, óbudai, verseci, lugosi és fehértemplomi kincstári selyemgombolyítókat, s az eszéki fonóépületet bérbe vevõ vállalat beváltási ára a mindenkori "mailandi árszabás"-hoz igazodott, így az 1826-os 20 krajcárral szemben 1841-ben (három fõ- és két alkategória szerint) átlagosan 34 krajcárt fizettek. [Fényes E. 1843. Miért emelkedett a selyemtenyésztés...? In. Magyar Gazda, 1843. július 23-i szám. ; OL. P. 1073. 23. cs. 63-64. tétel: A Hoffmann és fiai cég jelentései 1842-1845. ]

Az átvevõk - érdeküknek megfelelõen - az osztályozáskor igen szigorúan jártak el. Szeged városa 1838-ban észrevételezte, hogy míg 1821. és 1822. évben - kincstári beváltás mellett - a szegedi selyemnek csupán kilencede ill. ötöde volt másodosztályú, addig 1829-ben és 1830-ban "egy font sem vevõdött be elsõ osztályba". [Szeged város Tanácsának jelentése a Helytartótanács 7077/1836. sz. rendeletére. 1838. jan. 24. - M.Mg.M. III.  8015. lelt.  sz. - Szeged város ajándéka 1901.] Az Iparegyesület igazgató választmányának vizsgálódása szerint 1837-ben Hoffmannék csak ott fizettek tetemesebb mennyiségü elsõ osztályú gubóárat, ahol konkurencia volt a felvásárlásban,  pl. Eszéken, Apatinban, Fehértemplomban, Karánsebesen és Pancsován. [In: Hetilap, 1846. 208. p.] A megyék - a sûrûn beérkezõ panaszok hatására - ellenõröket küldtek az átvételhez. Arad, Tolna, Békés és a bánsági megyék pedig maguk is gondoskodtak felvásárlásról. [Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából, Bp., 1930. 29. p.] Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bérlõ cég ipari rekonstrukciót is hajtott végre az "erõsen leromlott" épületekben: a katlanok számát 10-rõl 40-re emelte; a régiek helyett Olaszországból újat hozatott; 20 ezer pft-ért "egy gõzmûvet" szerzett be; a gombolyítást finomította; olasz munkásokat szerzõdtetett; az eredményes tenyésztõknek pedig jutalmakat osztott ki.

[64] Mocsarak lecsapolásával az állattenyésztést fenyegetõ fertõzõ járványok csökkennek, a "disztelen sivatagok", s a földek 19. századhoz méltó megmûvelése kihatással lesz a helyi klímára is.

[65] A tájékoztatók ellenére sok téves nézet és módszer élt a selyem tenyésztésében. Szakkönyvek sora helytelenítette azokat a technikai fogásokat, melyek (még Kínából elindulva) hagyományozódtak: a petét a testmelegen történõ kiköltés végett vászonba kötve a keblen hordozták, a kibújt kis lárvákat tollal tették át a papírosról a tenyésztõ tálcára, a hernyókat az egyenlõ fejlõdési fokozat kedvéért "hozzáéheztették" a késõbb kikelõkhöz stb. Sokat kárhoztatták a szakírók azt a gyakorlatot is, hogy a pete beszerzési forrásának megbízhatóságát nem ellenõrizték a tenyésztõk..[Széchenyi I.: Selyemrül, 1840: 10.p.; Bolle J.: Rövid útmutatás a selyemhernyó okszerû tenyésztésére, Bp. 1882, 6-8. p.]

[66] Valójában nem is a hernyók táplálásánál okoz kárt a nedves levél, hanem a tenyésztõ tálcára felhalmozott nedves lombtömeg elindítja a hernyókra igen veszedelmes penészesedést. (Papp Zoltán: A selyemhernyó takarmányozása. In: Kistermelõk Lapja, 1994/4.)

[67] Itt a jobbágyviszonyból eredõ kötöttségek (robot, forspont) fennállására utal.

[68] CJH. 1836-1868. évi törvénycikkek, Bp., Franklin, 1896. 94. p.

[69] Széchenyinek e nézetét Dessewffy Emil és többen megtámadták. Dessewffy Emil: Alföldi levelek (1839-40) és néhány toldalék (1841). Budán, 1842.

[70] A Széchenyi koráig megjelent selyemhernyó-tenyésztési szakirodalmat lásd az alábbi bibliográfiák Selyemhernyó-tenyésztés fejezetében vagy a kötetek tematikai mutatójában megadott számok alatt!

A magyar gazdasági irodalom elsõ századainak könyvészete (1505-1805). Összeáll. Dóczy Jenõ, Wellmann Imre, Bakács István, Bp., 1934. I. köt.;

A magyar gazdasági irodalom könyvészete (1806-1830). Összeáll.: Dóczy Jenõ, Bakács István, Gerendás Ernõ. Bp., 1938. II. köt.;

A magyar mezõgazdasági szakirodalom könyvészete (1831-1867). Szerk.: S. Szabó Ferenc. Sajtó alá rend. Ihrig Károly. Bp., 1956. III. köt.

[71] Mitterpacher Lajos jezsuita monostori apát tanította 1777-tõl a selyemtenyésztést, a mezõgazdaságtan részeként, az egyetem újonnan létesült önálló agrártudományi tanszékén. Az Elementa rei rusticae fõmûvében ír a selyemtenyésztésrõl, de önállóan is jelent meg e témában mûve "A` Szederjfa és Selyem Bogár nevelésrõl való Oktatás", mely - még 8 különbözõ nyelvû kiadást megérve - alapvetõ tankönyv lett egészen az 1830-as évekig.

[72] Tessedik Sámuel szarvasi mezõgazdasági intézetének indulása után hamarosan létesítettek eperfaiskolát, s a selyemtenyésztést 1785-ben kezdték el Blaskovits József gyakornok irányításával. Késõbb selyemtenyésztési felügyelõ volt Arad, Békés, Temes és Torontál megyében, valamint békéscsabai "selyemgyáros". A legtermékenyebb selyemtenyésztési szakíró volt. Elsõ, alapvetõ munkája 1793-ban jelent meg Nagyváradon, magyar nyelven.

[73] A szép kiállítású, nagyon alapos mû folyamatos olvasásáról Széchenyi két ízben is megemlékezik naplójában.