Selyemgombolyítás Sanghaiban

Széchenyi István, gr: Selyemrül. Pesten, Trattner és Károlyi betüivel, 1840.

[56 p. ; 8° (22 cm)] (Ismertetés: Takáts Rózsa)

Lásd az eredeti kiadványt!

Ma már kevéssé ismert, hogy Magyarország a 19. század végétől Európa egyik rangos selyemtermelő országa volt, bár élnek még ma is olyanok, akiknek személyes emlékeik és ismereteik vannak a selyemtenyésztésről,^[1] miután rendszeresen foglalkoztak vele.

Ha végignézzük Széchenyi könyvtárának jegyzékét, könyvei közül a lótenyésztésről, a juhászatról és a borászatról szólók mellett a legtöbb a selyemtermelési témájú, tehát érdeklődésével a mezőgazdaságnak ezen ágait tüntette ki leginkább.^[2] A mezei gazdaság fellendítésének és a nemzeti ipar megteremtésének reformkori mozgalmában jelentős szerepe volt a selyemtermelésnek. Az 1830-as évek végétől Széchenyi István, Kossuth Lajos, Bezerédj István, Wesselényi Miklós, Fényes Elek, Mészáros Lázár, Havas József és többen sűrűn jelentettek meg cikkeket e témában az újságok hasábjain. A Magyar Gazdának (1841-től a Magyar Gazdasági Egyesület lapjának) szinte egyetlen olyan száma sincsen, melyben a selyemhernyó-tenyésztésről ne lehetne - még ha csak hirdetés formájában is - olvasni valamit. A reform-nemzedék működésének hatására a magyarországi selyemgubó-termelés az 1840-es években érte el csúcspontját (1842-ben 479 tonna). A Bombyx mori^[3] a Selyemlepkék családjának legismertebb faja. Nevének jelentése: "az eperfa selyemlepkéje". Ma már több száz fajtája van. Legrégibb háziállataink között tartjuk számon, talán még inkább háziállat-jellegű, mint a méh, mert a selyemhernyót csak az ember képes továbbtenyészteni, magára hagyatva életképtelen. A selyemhernyó fajelnevezésében a "mori" az eperfára utal, mint kizárólagos táplálékára.

Az eperfa (Morus)[4] nemzetségnek12 faja él az északi félgömb melegebb vagy szubtropikus tájain, ebből Magyarországon 3 faj egyedei találhatók meg: Morus alba L. (fehér), Morus nigra L. (savanyú), Morus rubra L.(vörös). Az iráni eredetű savanyú eperfa a Földközi tenger környékén már az ókorban elterjedt volt. Az itáliai selyemtenyésztés koraközépkori szakaszában ez szolgált takarmányozási alapul. A kifejezetten selyemhernyó-tenyésztési céllal Kisázsiából behozott dél-kínai, észak-indiai eredetű Morus alba a 15. században jelent meg először az itáliai félszigeten.

Ázsiában már a Kr. e. 3. évezredtől ismerték a selyemhernyó gubójából nyert fonal előállításának módját.[5] A selyem az ókorban keresett luxus-termék volt Európa-szerte, melyet a Selyemút karavánjai vagy elszánt hajósok szállítottak ide a "mesés keletről". A tenyésztés módszere csak a Kr. utáni első századokban vált ismertté Európa mediterrán, Bizánci birodalom környéki területein.

A keletről érkezett selyemszövetek drágasága, majd a reneszánsz korában még inkább felvirágzott selyemkultusz késztette az itáliai és a francia uralkodókat arra, hogy saját országaikban e nyersanyag termelését szorgalmazzák. Így terjedt el Európában a korán kifejlődött francia selyemipar számára alapanyagot szolgáltató selyemhernyó-tenyésztés. Magyarországon szintén az uralkodók voltak a legfőbb pártfogói a selyemhernyó-tenyésztésnek. A 18. század folyamán III. Károly, Mária Terézia és II. József számos leiratban, határozatban szabályozta a tenyésztés és az eperfaültetés kérdéseit.

Az első selyemhernyó-tenyésztő vállalkozást Passardi János Péter alapította az 1600-as évek végén Pellérden (Baranya vm.). Az eladósodott bécsi udvar tartozásai fejében - a nemesi címer mellé - kapott birtokán már a 18. század első éveiben nagy epreskertet létesített.[6] A török kiűzése után, az ország 18. századi "benépesítése" alkalmával  számos selyemtenyésztéshez értő ember - főként olasz és spanyol család - vándorolt be a tervszerűen telepített kamarai vagy magánföldesúri birtokokra. Ők nyújtottak segítséget a királyi utasítások alapján kötelezővé tett eperfaültetés és selyemhernyó-tenyésztés módszereinek terjesztésében.

Mária Terézia uralkodásának idején alakult meg az első szakiskola Eszéken, s ugyancsak ő hívta be Sollenghi Károlyt[7] 1763-ban, aki tankönyvként használt művével indította el a magyarországi selyemtenyésztési szakirodalom később oly bőséges áradatát.

Az uralkodónő 1773 után az ország különböző pontjain (előbb 6, majd 8 helyen) gubóbeváltó állomások létesítését rendelte el. Több leiratban sürgette a megyék és a szabad királyi városok hivatali apparátusában a selyemtenyésztési felügyelői állás megteremtését. Az uralkodók pártfogásával a nagy uradalmakban, a telepes falvakban és a szabad királyi városokban epreskerteket létesítettek, útszéli eperfasorokat ültettek. A 18. század végére sokhelyütt gombolyítók létesültek, nagyobb manufaktúrákban nyersselymet állítottak elő.[8]

A 18. század csúcspontját a selyemhernyó-tenyésztés szempontjából II. József uralkodásának időszaka jelenti. Ekkor jöttek létre a manufaktúra szintjét megközelítő, sőt a kor gyári színvonalán álló selyemfeldolgozók is. (Így a még ma is látható óbudai selyemgombolyító és a Filatori-gátnál állott 5 szintes filatorium - fonógyár - épületei.)

A magyar selyem újabb fényes korszaka a reformkor volt. Az 1830-as években megszaporodó statisztikai és közgazdasági művek hívták fel a figyelmet az országból e luxuscikk behozatala miatt kiáramló pénzösszegre, pedig ahogy Széchenyi István írta a Hitel c. művében: "a selyembogár-tenyésztés ... gyapjúbeli jövedelmeinket fölülhaladhatná".

Az 1830-as évek végétől Széchenyi István, Kossuth Lajos, Bezerédj István, Wesselényi Miklós, Fényes Elek, Mészáros Lázár,[9] Havas József (csak az ismertebbeket említve) tollából jelentek meg cikkek e témában az újságok (Pesti Hírlap, Hetilap, Pesti Futár, Magyar Gazda, Ismertető, kolozsvári Vasárnapi Újság stb.) hasábjain. Írásaikkal élesztették a "tenyésztői kedvet", és felhívták a figyelmet erre a mellékjövedelmet biztosító forrásra, melynek megfelelő alapot nyújt az, hogy az ország területének 4/5-én eredményesen termeszthető az eperfa. Működésük hatására a magyarországi selyemgubó-termelés az 1840-es években érte el csúcspontját (1842-ben 479 tonna). 1841-ben az országban 70 magántulajdonban álló és a Hoffmann-ház 31 (bérelt vagy saját) fonodája és gombolyítója összességében 4000 embert foglalkoztatott.[10] "A magyar selyem színre és fényre nézve az olaszhoz hasonlóvá, sőt tisztaság tekintetében eleibe tétetett. Végre már a magyar selymet a külföldiek is annyira keresik, hogy jelenleg Londonba, Lyonba, Majlandba (Milánó) és Bécsbe is történnek eladások" - írta a kor statisztikusa, Fényes Elek. Felhívta a figyelmet a fonó-és beváltóházak területileg egyenlőtlen eloszlására (Versecen 10, Fehértemplomban 5 fonoda is működött egy időben).[11] Ez "a termesztők kárára csak házaló kereskedelmet szül". Ezt követően fokozatos, egyre gyorsuló hanyatlás figyelhető meg hazánkban éppúgy, mint kontinensünkön. E válság oka az 1851 körül Francia- és Olaszországban jelentkező veszedelmes hernyóbetegség, a szemcsekór (Nosemosis[12]) volt, mely 1857-ig egész Európában elterjedt és létében fenyegette a selyemtenyésztést. Ehhez járultak - különösen hazánk területén - az 1848/49-es harcok pusztításai is. A fertőzést kiküszöbölő védekezési módszer kidolgozása,[13] majd az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség 1879. évi felállítása után igazi felfutást Bezerédj Pál szervező tevékenysége eredményezett a 19. század végén. A magyar selyem a millennium idejére versenyképessé, a milánói selyembörzén a nyugati ipar keresett nyersanyagává vált. Magyarország 1915 tonnás gubótermésével 1905-ben előkelő helyet foglalt el Európa selyemtermelő "nagyhatalmai" (Olaszország, Franciaország, Oroszország) között. Az itt termelt nyersselyem (grege) szép fénye, vékonysága, és szakítószilárdsága miatt kitüntetett helyet foglalt el a vásárokon és a nemzetközi kiállításokon is.

A világháborút követő területelcsatolások sokkolóan hatottak erre a tenyésztési ágra is: a törzstenyésztő területek elvesztésével az eperfaállomány a korábbi 1/4-ére apadt, s a fonodák 65 %-a, a beváltóállomások 18 %-a maradt meg csupán. Az ezt követő intézkedések 1930-ra hoztak kimagasló sikert. Az ekkor elért 772 tonnás eredményt, melyet Európában csupán hat ország előzött meg, később már nem sikerült megközelíteni.

A két világháború között a tenyésztés veszített jelentőségéből, de egészen 1969-ig egyes vidékek lakosságának mellékjövedelmet tudott biztosítani.

A II. világháború után önálló Selyemtermelő vállalat irányításával, majd 1956-tól a Herbária szervezésében folyt a tenyésztés, évi 300 tonnát megközelítő mennyiségben. A Tolnai Selyemgyárban ekkor részben hazai hernyóselyemből készítettek szöveteket. 1969-ben központi intézkedés szűntette meg a begyűjtő hálózatot, s a behurcolt amerikai medvelepke kártételei miatt a gyümölcsszállító utak melletti eperfasorokat kivágták. 1992 és 1995 között a hódmezővásárhelyi állattenyésztési főiskolán megkísérelték a tenyésztés újraindítását. Európa mediterrán országaiban máig létezik ez az állattenyésztési ágazat.

A Selyemrül, Széchenyinek e kis terjedelmű (56 oldalas) írása, agitáló és egyben vitairatnak tekinthető. A minél nagyobb publicitás érdekében párhuzamosan két helyen is megjelent: 1840 októberében, öt részletben, a Jelenkor irodalmi-gazdasági mellékletében (Társalkodó), 1840 novemberében pedig önálló kiadványként, egybekötve két, nem Széchenyi tollából származó írással.

Széchenyinek e munkáját a politizáló, nagy művei mellett általában hallgatással mellőzték (a gyűjteményes kiadásokból is kimaradt). Zichy Antal, az első részletes Széchenyi-életrajz írója bemutatta azt a szenvedélyes szervező munkát, melyet Széchenyi e tárgyban véghez vitt, de egy-két lehangoló megjegyzést is tett.[14] Zichy tanulmányainak nagy részét ugyanis akkor írta, amikor a magyar selyemhernyó-tenyésztés, az Európa-szerte dühöngő szemcsekór miatt, a mélypontról való kilábalás szakaszában volt. Mégis 50 év múltán Széchenyi azon meggyőződése, hogy "... ha van tárgy, melly olly kifejlésre képes, miszerint ... egykor mezei gazdaságunk' egy igen nevezetes ágát alkossa, 's hazánknak felette szép kincsforrásul szolgáljon, az bizonyára nem egyéb mint a' selyemtenyésztés" - valósággá vált. Bebizonyosodott, hogy Magyarországon is ezreknek tud keresetet nyújtani ez a termelési ág,[15] s a nemzetközi megmérettetésben is megállja a helyét magas szintű termékeivel.[16]

Most nézzük végig a Selyemrül c. írás legfontosabb gondolatait, melyek - miután Széchenyi nézetei főbb műveinek megjelenése után közvéleményformálók voltak - reflektorfénybe állították a selyemhernyó-tenyésztés kérdését, és sok kortárs egyesület megalakulására adtak indíttatást.

A mű Előszavában Széchenyi leírja a selyemről írt tervezet megjelentetésének indokait. Szól az 1826-tól birtokán folyó eperfa ültetés állásáról, s kifejti, hogy a selyemhernyó-tenyésztést és eperfa-telepítést Magyarországon csak társulati formában, egyesületek, részvénytársaságok útján lehet fellendíteni. Az 1832/36-os, majd az 1839/40-es országgyűlés úrbéri kérdésekkel foglalkozó törvényjavaslatai kiutat mutattak a feudális rend fejlődést gátló viszonyaiból, s legfőképpen előrevetítették a polgári tulajdon általánossá tételét, a "jobbágy birtokbírhatását". "Minthogy selyemtenyésztést közös mezőn nem űzhetni", Széchenyi szerint ennek megvalósulása fogja előmozdítani a selyemtenyésztés "közönségessé tételét". Azon nézetének is hangot ad, hogy egyelőre a szederfanevelés a cél, "10,000 mázsa szederfalevél' évenkénti kiállíthatására kell törekedni". Ilyen nagyságrendű ültetvény megléte után bizonyára akadni fog olyan nagykereskedő vagy vállalkozó, aki ezt bérbe veszi. Miután pedig ekkora eperfa-telepet egy tulajdonos csak hosszú évek alatt tud kialakítani, "minden tétovázás nélkül segítségre kell híni másokat". A Széchenyiben már korábban megfogalmazódott fenti vélemény akkor válhatott "tetté", amikor Sopron vármegye nemesi közgyűlése "a' megyében már fennálló szederfa-küldöttségnek elnökségét" reá ruházta.[17]

Magyarországon a selyemhernyó-tenyésztés valóban nagy múltra tekinthet vissza, ahogy Széchenyi írta: "Már közel századja, hogy a' selyemtenyésztésnek felette érdekes tárgya Magyarországon is szőnyegre került".

Széchenyi fiatalkori utazásai és külföldi szolgálatai során főként éppen a selyemhernyó-tenyésztés itáliai és francia területeit ismerte meg. 1809 és 1815 között katonai és diplomáciai szolgálata a selyemhernyó-tenyésztés itáliai központjainak vidékéhez kötötte (Milánó, Nápoly: Joachim Murat királysága idején). 1817-ben ismét járt Milánóban, az egyik legkorábbi nemzetközi selyembörze székhelyén, majd 1818 nyarán Görögországban és Törökországban találkozott a selyemhernyó-tenyésztéssel.  Naplójában is megemlékezett Gemlik vidékén a metszett eperfák látványáról, melyek a lomb takarmányként való hasznosításáról tanúskodtak.[18] Ugyancsak említést tett Brussa selymeiről.[19] Chiosban is bizonyára felfigyelt a selyemtenyésztésre, hiszen az innen származó selyem finomsága különösen híres volt e korban. 1825 nyarán ismét beutazta Dél-Franciaországot és Itáliát. Ekkor figyelte meg a lyoni öböl partján lévő Orgon környékén a  selyemtenyésztést. Naplójának bejegyzése szerint tanulmányozta Camille Bauvais gyapjúról és selyemhernyóról szóló munkáját,[20] sőt a szerzővel személyesen is találkozott, ugyancsak elolvasta gr. Dandolo frissen megjelent művét[21] és a selyemtenyésztés jövedelmezőségéről Turinban számításokat végzett.[22] Augusztus 27-én, Velencében írta naplójába: "Szederfákat fogok ültetni. Ha nem sikerül a selyembogár, megmarad az árnyék, a zöldje és a fája. Veszteség 25 %. Ha csak minden 10. évben sikerül, a nyereség 50 %. De ha minden második vagy éppen minden évben sikerül: mi lesz akkor?" 1826-ban végképp meggyőződött arról, hogy "a selyemtenyésztést Magyarországon korántsem hátrálják azon felületes okok, mellyek által magamat elijeszteni hagyám". Hazaérkezése után szederfakertet állított fel Nagycenken [Zinkendorf, Cenk - továbbiakban Nagycenk], Sopron vármegyei jószágán. 1829-ben "kiültetett szederfáinak száma 12 ezer, eleven gyepüben[23] van 25.600, faiskolában nevelnek további 66.200 darabot". 1829. szeptember 11-én egy korabeli hernyótápanyag-pótlási kísérletről írt naplójába: "Sok bajom van a szederlevél szurrogátumának tisztába hozatalával. Wolf úr, az osztrák követségnél, hozzá segített. Sterlen a feltalálója e pótszernek, a mi nem egyéb, mint Scorzonera-levél."[24]

Azonban 1830-ban még így sommázhatta a múltat Hitel c. művében: "A szederfa-ültetésrül, selyembogár-tenyésztésrül József Császár idejétül fogva maig mennyi parancsolat jött ment, mennyit írtak felőle...,'s ugyan mi sikere lőn ezen, magyarországra nézve olly nevezetes kincstárnak? melly ha üggyel, 's ésszel vitetnék, gyapjúbeli jövedelminket felülhaladhatná - bátran mondhatni: » Semmi..., 'ugyan miért? mert nem volt igazi felűlvigyázat, nem volt józan utánlátás « - 's ma sincs ...".[25]

1836-ra nagycenki birtokán a szederfák száma már 104 ezer volt. "Selymet több izben készítettünk, sőt három évre szederfáim' egy részét bérbe is adám, úgy hogy körűlbelül három húszasával fizeték meg mázsáját levelének..." - írta 1840-ben. 1837-ben Nagycenken gőzgéppel működtetett fonodát építtetett, melynek vezetésével Taar Ferencet bízta meg, s Olaszországba is kiküldte az eperfakezelés tanulmányozására.[26]

A Magyar Gazdasági Egyesület (későbbi OMGE) 1835. június 8-i megalakítása és későbbi működése is gr. Széchenyi István nevéhez fűződik. Az egyesület az 1840. évi átszervezéskor a "mezei gazdaság" különböző ágazataira szakosztályokat hozott létre, köztük a Selyemtenyésztő szakosztályt is, s elnökéül az alapító grófot nyerte meg.

Széchenyi kezdeményezésével egy időben, 1836-ban Kecskeméten Selyemtenyésztő Társaság alakult,[27] 1837-ben a Mohácsi Casinó adott helyet egy itteni Selyemtenyésztési Egyletnek,[28] egy évre rá pedig Pécsett keletkezett hasonló szervezet.[29] A Gazdasági Tudósítások 1837-ben hírül adta, hogy „Az újságlapok szerint  Baranya vármegyében épen most létesült egy selyemtenyésztő Egyesület”.[30] Erdélyben 1840-ben alakult meg 18 fővel a Kolozsvári "Selyem-Gyár Részvénytársaság", mely a honi selyemtenyésztés termését dolgozta fel (gombolyította), de "selyemhernyó-tojások" értékesítését is végezte.[31]

1840-ben a helytartótanács a már korábban fennálló soproni szedreskert tulajdonjogáról kért jelentést. Széchenyi részt vett azon a közgyűlésen, melyen Sopron vármegye rendei ezt a kérdést tárgyalták. Itt felhívta a megye közönségének figyelmét a selyemtenyésztés hasznosságára és kész tervvel állt elő. A közgyűlés a terv megvizsgálására választmányt küldött ki. A Sopron vármegyei szederfa-küldöttség elnöki tisztére Széchenyit választották.[32] 1840. július 13-án ismertette javaslatait a választmánnyal. Itt a szélesebb körben történő közzététel mellett foglaltak állást. Ez késztette arra, hogy "papírra vesse" az alapszabály és egyéb rendszabások tervezetét, melyet az egylet ideiglenes választmányával augusztus 24-én ismertetett is. Selyemrül címmel 1840 október folyamán folytatásokban (a Társalkodóban), november elején pedig önálló kiadványként publikálta e gondolatokat. Az önálló kötet függelékében megjelent az egyesület jegyzője, Simon Nepomuki János kiegészítése,[33] mely az 1840. okt. 11-i nagycenki választmányi ülésen hozott módosításokat, valamint a végleges alapszabályt tartalmazza. Ugyanitt 9 fős küldöttséget neveztek ki az ügy érdekében való intézkedésre a legelső közgyűlésig, melynek idejét 1841 májusában állapították meg. Végül a kiadványt az Aláírási ív szövegének leközlésével zárták. A Selyemrül c. művet a Magyar Gazdasági Egyesületben 1840. nov. 11-én, az Akadémián pedig  30-án mutatták be.

Széchenyinek 1840-ben "16.096 szál szederfa, 8064 n.öl bokor, 's 3685 folyó öl gyepü" volt az állomány birtokán. A nagycenki birtokon évente  40-50 mázsa selyemgubót tenyésztettek.[34] 1842 februárjában Széchenyi kertésze Stephanek volt.[35] 1842. február 25-én Török Gábor Arad megyei alispánnak írt leveléből kiderül, hogy nagycenki tiszttartói hivatala évente 3-4000 pengőforintnyi fát és magot szokott eladni.

Széchenyi 1841 májusában szederegyleti körutat tett. Makkoshetyén (Sopron m., Csepregi j.) felkereste Stettner Lajost, Tömördön (Vas m., Kőszegi j.) Chernel Lajost, az egyesület titkárát, Szombathelyen pedig Vidos József alispánt. Május 22-én a szederegylet ideiglenes választmánya Sopronban Bezerédj Pálnál tartott ülést, ezen 132-en vettek részt és Széchenyit az első közgyűlésig elnökké választották, ugyanekkor megállapították, hogy eddig 212 tag csatlakozott az egyesülethez. Május 26-án Szapáry Antallal tapasztalatcserére Cobenzlbe látogatott B. Reichenbach Lajoshoz, akinek 1835-től Bécs melletti Reisenberg birtokán selyemtenyészde működött.[36]

A Sopron-Vasi Szeder Egylet 1841. jún. 22-én alakult meg "előlegesen" a megyei közgyűlésen  12 évre (1841-1853 közötti időszakra). Széchenyi a második tagtoborzó körutat július 14. és 22. között tette meg. Vépen (Vas m., Szombathelyi j.) felkereste gr. Erdődy Sándort, Felsőlövőn (Vas m., Felsőőri j.) a Hitel egyik lektorát, Tatay Jánost.

A Sopron-Vasi Szeder Egylet 1841. július 26-án tartott közgyűlésén fogadta el alapszabályát. Az egyesület ekkor 332 tagot számlált és 33 holdnyi birtokot mondhatott sajátjának, ahol 500 db eperpalánta, s egy ház állt a kertészeti felszerelés számára. A gyűléssel egybekötött egyleti ebéden 100-an vettek részt. Az egyesület elnöke Széchenyi, jegyzője Chernel Lajos, ügyvezető igazgatója - 15 éves svájci tenyésztési múlttal - Henking Henrik lett.[37] 1841. október 24-én Széchenyi meglátogatta a szederegylet ügyében ikervári birtokán gr. Batthyány Lajost. 1841. december 1-jén Mészáros Lázárhoz intézett válaszlevelében a selyemügy előmeneteléről írt, s a Mészáros által ajánlott olasz módszert[38] elvetette, mert mint írta: "a svájci, francia vagy jobban mondva kínai minta után indulunk meg". Az 1841. december 10-én Chernelhez intézett levelében kifejezetten megtiltotta, hogy a szederegylet az ő nagycenki birtokáról vásároljon csemetét vagy fát: "úgyis elég rosszakaróm van, még több piszkot kennének rám”. 1842. január 19-én Pesten részt vett azon a szemlén, melyen a Kerepesi- és a Váci út közötti területet jelölték ki eperfaültetés céljára.[39] 1842 márciusában még azt is tervezte, hogy Pesten szervez egy másik Szederegyletet.[40] 1842. július 18-án Sopron megye közgyűlésén vett részt, s aznap a Szederegylet ebédjén is, melyen "hetven teríték" volt. (Ezzel egy időben Széchenyi Pál Szombathelyen "társebédet" tartott.) 1842. július 25-én Széchenyi beszédet mondott a Sopron-Vasi Szeder-egylet közgyűlésén. Az 1843. jan. 3-i, majd az 1843. július 24-i szederegyleti gyűlésen is részt vett Széchenyi. Naplója bejegyzése szerint 1843. aug. 1-jén ismét elnökölt az egyleti közgyűlésen. 1844. április 7-én a Szederegyletben tárgyalt, s úgy látta, hogy a 33 holdnyi telep szépen fejlődik. (Henking Henriknek, az egylet igazgatójának ekkor elmondott, Kossuthot dicsérő beszédét viszont furcsállta rövid naplóbejegyzésében.) 1844. július 28-án tartották a Sopron-Vasi Szederegylet tisztújító közgyűlését, melyen ismét Széchenyit választották elnökké. Ekkor már előtűntek az egylet működési zavarai. 1844 szeptember folyamán panaszkodott Tasnernek, hogy "A nyáron át csaknem megbukott a soproni szederegylet! Azt is csak az imádság és az én pénzem tartja". 1844. okt. 4-én naplójában említést tett arról, hogy Vásárosnaményban (Bereg m., Tiszaháti j.) ebéd után a vele lévő társasággal megtekintették a helyi eperfa ültetvényt.

Ezzel párhuzamosan folyt Bezerédj István (a Sopron vármegyei főjegyző, Bezerédj Pál testvére) Tolna megyei földbirtokos szervező munkája, akinek kezdeményezésére 1841. május 13-án megalakult a "Tolnai Szeder-Selyem Egylet" is.[41] Bezerédj az 1830-as évek elején kezdett el Hidján selyemtenyésztéssel foglalkozni, s itt, valamint Jegenyés-pusztai birtokán nagykiterjedésű epreskerteket létesített. 1838-ban a Hidja-puszta határába telepített lakosok (a későbbi Szedres) ezek fáiról szedhették a lombot, s ennek fejében a gubó 1/3-át tartoztak beadni az uradalomnak.[42] Br. Wesselényi Miklós is lelkes híve volt a selyemtermelésnek, zsibói birtokán szintén nagy epreskertet hozott létre.

A példa és a meggyőző írások eredményesek voltak. 1842. július 19-én Fejér vármegye közgyűlése küldöttséget bízott meg a selyemtenyésztés fejlesztésével,[43] 1843 decemberében gr. Viczay Károly szervezésében készült megalakulni a Pozsony-Győr-Mosoni Szederegylet is, igazgatójává Lunkányit kívánták megválasztani, melyről Széchenyi értesítette őt. Próbálkozások indultak Esztergomban egy "selyemtenyésztő minta intézet" felállítására.[44] 1845 júliusában említik a Fejér vármegyében alakult Szeder-Egyletet, melynek elnöke Zichy Jenő volt.[45] 1845-ben az erdélyi Erzsébetvárosban is alakulóban volt egy selyemtermelő egylet. Azon túl, hogy alapszabályát egy év múlva jóváhagyták, további sorsáról nem tudunk.[46] Fülöpszálláson 1846-ban kezdtek szervezni társulatot a tenyésztés érdekében.[47] 1847-ben a Kolozsvári Selyem- és Szederfa-Tenyésztési Egyesület vezetőjéül ajánlkozott Morvay Joachim, a Tolnai Selyemegylet erdélyi származású igazgatója.[48]

A fenti társaságokban, egyesületekben lezajló eszmecserék, a gyakorlati tapasztalatokból leszűrt vélemények és szakmai tájékoztatások ellenére sok téves nézet és módszer élt a selyemhernyó nevelésben. Sok helyütt kísérletezések sorozata volt a tenyésztés, így nagy volt a kockázat is.

1845-ben a szederegylet átalakításának gondolata merült fel. A tagok nem voltak megelégedve a fennálló helyzettel. Három változtatási elképzelés körvonalazódott. Az egylet alakuljon át selyemgyári részvényes társasággá. A tervezett 12 éves időtartamból hátralévő 8 évi részletet két részletben fizessék be a tagok (1845-ben és 46-ban), a tagok biztosítására bocsássanak ki 1200 db 60 ft-os részvényt, a kilépőknek pedig fizessék vissza az eddig befizetett összeget. A másik véleményen lévők a fő feladatot az eperfák nevelésében és nemesítésében látva, az igazgatói állás megszüntetésével, csupán egy gyakorlati kertész alkalmazásában látták a kibontakozás lehetőségét. A harmadik vélemény tábora a jelenlegi helyzetet akarta fenntartani, a hiányok pótlásával, erősebb felügyelettel és még több eperfa-ültetéssel. Széchenyi nem tartotta reálisnak a selyemgyár tervét (szerinte az alapító összeg olyan nagy, hogy úgyse tudnák beszedni), de nem akarta a szavazást befolyásolni, s így - amellett, hogy 20 részvény (1200 frt értékben) megvételét ígérte - nem ment el a következő 1845. febr. 11-i ülésre. 1845. április 2-án, amikor részt vett a Sopron-Vasi Szederegylet közgyűlésén, kifejtette, hogy a másik hasonló egyletben vetélytársat lát, s úgy érzi, hogy egyletüket "megöli a német elem". Itt azt tapasztalta, hogy az egylet igen rosszul gazdálkodik, s aggódott, hogy mi lesz a befektetett 5000 forintjával. 1845. április 19-én közölte az egyleti titkárral, hogy a jövőben sem mint elnök, sem mint választmányi tag nem kíván részt venni munkájukban. 1845 májusában jött létre részben a Sopron-Vasi Szederegyletből kiválók,  részben új tagok részvételével a Soproni Selyemtenyésztő Társaság, s kibérelte a szederegylet kertjét. Május 25-i levelében Széchenyi elhárította Rohonczy Ignác felkérését a Soproni Selyemtenyésztő Társasághoz való csatlakozására. 1845. okt. 28-án ismét felkereste a szederegyletet, de a társaság munkájában csak mint járulékfizető tag volt hajlandó részt venni.[49]

1846 májusában a Soproni Selyemtenyésztő Részvénytársaság ügyében Csanády Ferenc, az Iparegyesület titkára érdeklődő levéllel kereste meg Stettner Lajost,[50] melyre május 21-én érkezett válasz. Itt azt írták, hogy mint "a' szederegylet intézetjének bérlője", tagjaik sorában bécsi nagykereskedők is helyet foglalnak. Véleményük szerint reményre ad okot a "szeder és selyem tenyésztésre Gróf Széchenyi István ő Excellentiája által meggyújtott fáklya világ után mind inkább növekedő hajlam, a' mindenféle keletkezni készülő társaságok, mellyek között Somogy megyének Rendei tavasztól fogva egész késő őszig intézetünkben gyakorlatilag taníttattak egy értelmes egyedet, valamint más magános birtokosok is ugyanezt tették." Említik a Belovár környéki gubófelvásárló tevékenységüket, mely a beváltási árakat felhajtotta 1845-ben, s így "a' tenyésztőket a gubók valódi értékére figyelmeztette". E tevékenységüket idén is (1846-ban) folytatni fogják. Az eperfák kezelésében az olasz módszert alkalmazzák, mely szerint a mag elvetése utáni harmadik évben már lehet metszeni a fát vagy a cserjének nevelt növényt. 1845 tavaszán 10 és 2/4 font eperfa magot vetettek el, "a' dusan nyőlt csemetéknek egy részét ingyen adandja" a tenyésztés elterjesztése érdekében. Javasolták, hogy a selyemtenyésztés emelésére a "megyei fő kormányzók" iparkodjanak részvénytársaságokat életbe léptetni, ahol pedig már jobban elterjedt, ott a házi pénztár költségére termesszenek epercserjét, s azt a népnek ingyen, a nemességnek pedig pénzért adják. Végül 1845. évi termelési eredményüket közölték: saját termelésű gubó 360 bécsi mázsa, Sopronban beváltottak 320, Báni határőrség területén 8000 bécsi mázsát. (Össz.: 8680 b. mázsa gubó került feldolgozásra). 1846. július 10-én az Iparegyesülethez érkezett levélben Hofer Péter alelnök és Schreiber Gusztáv titoknok a Soproni Selyemtenyésztő Rt. nevében jelentkezett az 1846. évi iparmű kiállításra.[51] A társaság az 1846. évi kiállításon gubókkal, sárga és fehér selyemmel szerepelt, s ezek minőségéért kis ezüst érdempénzt nyert.[52]

1846-tól Széchenyi járulékfizetéssel részt vett mind a szederegylet, mind a selyemtenyésztő társaság soraiban, sőt 1847-től szerette volna, ha a két egylet egyesül, amely azonban nem valósult meg.[53]

1848. június 2-án Széchenyit ismét a Magyar Gazdasági Egyesület selymészeti szakosztályának elnökévé választották.

A szabadságharc után készült felmérés szerint 1849/50 körül Nagycenken gr. Széchenyinek a dűlők szegélyén 12.000 fája, ültetvényszerűen 600.000 csemetéje volt. Fonodája 6 gombolyító kazánnal 33,6 kg selymet termelt évente. A Sopron-Vas megyei Selyemtenyésztő Társaságnak pedig 370.000 fára tehető epreskertje és a város erdeiben található 26.500 kiültetett fája "jó karban" volt.[54] A Társaságnak ekkor 20 gombolyító kazánja volt.[55]

A tenyésztés lassú fejlődésnek indulását a két reformkori centrum, Nagycenk és Hidja olyan módszerrel mozdította elő, hogy a környék parasztjai közül "selymészeket" képeztek ki, akik a vidéket járva, az igények előzetes felmérése után, már kikelt hernyókat helyeztek el a tenyésztést vállalóknál, eperfacsemetéket is adtak ingyenesen. Sikeres működésük eredményeként 1852-ben 1,008 tonna, 1853-ban 5,32 tonna, 1854-ben 14,56 tonna selyemgubót termeltek. 1854-ben a csupán e két központban együttesen feldolgozott gubómennyiség kb. 30 ezer pengőforint értékű volt, "miből a népnek mintegy 13-14 ezer pft juthatott osztályrészül. ... Ekkora jövedelem 5-6000 hold földről kerül ki csak" - állapította meg egy újságíró.[56]

A Széchenyi alapította Nagycenki Filanda (mely 1837-ben elsőként alkalmazott gőzgépet a gombolyítás műveletében) 1852-től Stürmer Artúr kezelésében volt. Stürmer az 1851-ben Magyarországra érkező, br. Rathtal együtt korábban Hidján dolgozott, majd Ikervárott és Nagycenken is fő vállalkozó lett. A fonoda Berlinből hozatott Locatelli-féle gombolyítókkal működött a '60-as évek végéig.[57] Ez idő alatt összesen kb. 84 tonna selyemgubót váltott be az Ikervár és Nagycenk környéki tenyésztőktől. Teljesítményének tetőpontját 1862-ben érte el, amikor 11,2 tonnát gombolyítottak itt.[58] 1857-ben a nagycenki fonoda korábbi évek gubóinak nyersselymével szerepelt a budapesti I. Országos Mezőgazdasági Kiállításon, az 1862 májusában megrendezett londoni világkiállításon azonban nyersselyme dicsérő oklevelet nyert.[59] A '60-as években a soproni kereskedelmi kamara feljegyzése szerint Vas megyében 8.200, Sopron megyében 99.000 lombozható közterületi eperfa volt. Ezeken kívül számos nagybirtokon kezeltek magántulajdonban lévő, kiterjedt állományt.

Fényes Elek Magyarország leírása című, 1847-ben megjelent könyvében írta: "A selyembogártenyésztés jövendő biztos felvirágozását egyenesen a fáradhatatlan hazafinak, gróf Széchenyi Istvánnak köszönhetjük".[60] Valóban, ötven év múltán a selyemtenyésztés - egy közbeeső hullámvölgy után[61] - elindult azon a felívelő pályán, amely oda vezetett, hogy a századfordulóra a mezőgazdaságnak ez az ága nemzetgazdasági tényezővé vált, sőt maga után vonta a textilipari fejlesztéseket is. Ez a siker több szempontból is szorosan Széchenyi tevékenységéhez köthető. Selyemrül c. művével felhívta a figyelmet a selyemhernyó-tenyésztésben rejlő lehetőségekre, egylet-szervezése pedig több hasonló egyesület megalakulásának indítéka volt országszerte. Széchenyi (és a reform-nemzedék) selyemmel kapcsolatos hírlapi megnyilatkozásai tették a selyemtenyésztést "hazafias üggyé". Ez eredményezte azt, hogy a neoabszolutizmus idején a passzív rezisztenciába vonultak szinte kötelességszerűen igyekeztek azt a nehéz körülmények (Európából behurcolt Nosemosis ferőzés) ellenére fenntartani. Áttételesen pedig azért, mert a selyemhernyó-tenyésztők köre a századfordulón abból a nemzedékből került ki, aki (miután e munka főként gyermekek és időskorúak foglalkoztatásán alapszik) Széchenyi működése alatt még iskolás korú volt, ekkor pedig már az idősek generációjához tartozott, s így személyes élményei és ismeretei motiválták. 1880-tól a teljes ágazatot az az ifj. Bezerédj Pál irányította kormánybiztosként, aki a Sopron-vasi Szederegylet alapító tagjának, Bezerédj Pálnak a fia, s Bezerédj Istánnak, Széchenyi selyemtenyésztési elvei legigazibb, Tolna megyei harcostársának az unokaöccse volt.

A mű tárgyalási (Kitétel) részében elsőként annak keresi okait, hogy a selyemhernyó-tenyésztést miért nem kísérte eddig "valódi siker"? A tenyésztés ellen általában felhozott érveket sorolja fel: a szederfa nem bírja Magyarország klímáját; kevés a szabad munkáskéz;[62] még a 18. századi uralkodóknak sem sikerült azt elterjeszteni; a gubóbeváltást, a gombolyító- és a selyemfonó épületeket monopol helyzetű vállalatokkal kötött szerződésekben adta ki bérletre a kormány.[63] Ezután sorakoztatja fel az ellenérveket. "Honunk' határjai között mindenütt akadunk egészséges és némi vidékeken ugyan csak terebélyes agg szederfákra". A változékony tavasz, késői fagyok kártételei ugyanúgy kihatnak a gabonavetésekre és a szőlőkre is, mégis ezek művelése ellen senki nem emel szót, "országunk ... saját eszközléseink által is megnyerendi végkép azon kifejlést, mellynek következésében éghajlatunk is szelidülni fog."[64]

Széchenyi itt tesz említést arról, a nép körében élő hiedelemről, mely szerint a villámlás és égzengés pusztítja a selyemhernyókat.[65] S mindjárt meg is magyarázza a tévedést. „Dörgések’  alkalmával rendszerint sokat esik ...a’ nedves levél a’ selyemhernyóknak pedig ártalmas...”[66] A kissé hűvősebb, tavaszi viharokkal terhes magyarországi klíma még előny is lehet: „...minthogy a’ hideget fűtés által kellőleg mérsékelhetni, a’ meleget viszont nem mindig mérsékli elegendőleg a’ szellőztetés...”  Kifejti, hogy munkáskéz hiánya helyett „inkább a’ fáknak csekély száma és rosz minősége ‘s mindenek fölött a’ kezeknek nem elég szabad léte”[67] volt a pangás oka. Amiért az uralkodók hiába fáradoztak a selyemtenyésztés meghonosításán, még „sem illik visszarettenni, ‘s minden további vizsgálat ‘s próbatétel nélkül felhagyni a dologgal”. A kormányt hibáztató véleményeket szigorú szavakkal utasítja vissza. Ki a tenyésztés múltját ismeri, „sem atyáskodó gondnak, sem a’ legtisztább szándéknak híjával kormányunkat nem vádolhatja”. Ellenben hibának tartja azt, hogy kellő mennyiségű eperfa telepítése nélkül építették ki nagy költségekkel a tenyésztés és feldolgozás irányító apparátusát és berendezéseit. Ugyanakkor egyes angolkertet tervező földesurak a már meglévő eperfáikat kivágatták, más aulikus nagybirtokosok pedig még a tenyésztéssel is maguk bajlódtak. A sikertelen kezdet öröksége szerinte most még nagyobb akadályt jelent. A szederfa telepítés fontosságát az indokolja, hogy Magyarország területén az nem a természet „bölcsőlegi” adománya, tehát honosítani kell, ugyanúgy, mint a burgonyát. „Szederfát, szederfát ‘s szederfát ültetni mindenek előtt, minthogy selyemtenyésztésre a’ szederfa’ levele szintolly elkerülhetlenül szükséges, mint fű és széna marhanevelésre...” A fehér eper vadon nem tenyészik, csak magvetéssel és ültetéssel lehet szaporítani. „Magyarország’ polgári viszonyai azonban csak kevéssel ezelőtt nem valának elég kifejlett fokon illy alap általjános megvetésére.” Ahol az ősiség, a birtokjog nemesi kiváltsága, a birtokaprózódás, illetőleg a tagosítás hiánya, a közbirtokosság (compossessio) fennállása miatt „még a legtehetősebbek is csak képzeletileg bírnak ingatlan vagyont”, ott fáknak költséges ültetése, gondos ápolása és állhatatos fenntartása semmi esetre sem sikerülhet. „Léteznek nemkülönben polgári viszonyaikban annyira kifejlett nemzetek, mellyek, jóllehet hazájok’ fekvése mostohább, a’ földnek még is szinte minden kincseit képesek megvásárlani...” A tenyésztés pangó állapotának oka tehát nem az ellene felhozott vádakban, hanem „egyedül abban áll, hogy ... általjában olly kevés tétetett nemzetünk’ egészséges érlelésére.” A következő gondolatok a kor reformnemzedékének arra a jellemvonására világítanak rá, amelyből eredően önkritikusan tudta szemlélni saját rendjének állapotát, meg tudta fogalmazni távlati teendőit, s amellyel sokszor közvetlen anyagi érdeke ellenére is áldozatot tudott hozni a köz érdekében. „’S ha volna vád, az tán csak azon rendet illethetné, melly születése és vagyona után mindenek előtt köteles lett volna nagyobb kifejlésre emelni a’ hazát.” Az országgyűléseken tárgyalás alatt álló reform-törvények sikerében bízva, Széchenyi szerint „ütött Magyarországban már a’ selyem sikeres tenyészthetésének órája is...”  Az 1840. évi VII. tc. 9. §.-a az önkéntes örökváltságról,[68] reményt nyújt arra, hogy majd a volt jobbágy „minden háborgatástúl menten mindent, és ekkép szederfát is” tenyészthet.

A következő gondolatkörben két kérdést válaszol meg. Elsőként azt teszi vizsgálat tárgyává, hogy vajon megéri-e költséget és időt selyemtenyésztésre fordítani?

Magyarország fő bevétele a gabona, a szarvasmarha és a gyapjú. Végignézve az ekkor nyereséges többi mezőgazdasági ágazatot, a szeszfőzést (pálinka) „közmegmérgezés és közlealacsonyítás”-nak minősíti, „melly testet és lelket egyiránt gyilkolja”.[69] A repce, a kender és a cukorrépa termesztés Széchenyi véleménye szerint azért nem erősödhet meg, mert miután jó földet kíván, a gabonatermesztésre alkalmas földterület „feláldozásával” lehet termelni. A gyapot és a rizs importálása gazdaságosabb, mint hazai termesztése. Tehát a selyemtenyésztés lehetne „szép kincsforrása” a magyar mezei gazdaságnak. Ezután felsorolja azokat az indokokat, melyek e mellett szólnak. A selyem divatba jöveteléről, s előnyeiről ír: „könnyű és még is meleg, nem veszti szinét, és nem válik olly könnyen moly’ prédájává, mint a’ gyapjú- vagy gyapotszövet.” Indokként hozza fel azt is, hogy az eddig viszonylagosan kis selyemfogyasztás mellett is „sok pénzt valánk kénytelenek megvásárlásáért küldeni külföldre.” További előnyei, hogy az eperfa árnyékosabbá teszi a nagy, nyílt szántóföldeket, szél elleni védelmet nyújt, s mindezt anélkül, hogy ültetése más termesztvények kárára lenne. A selyemtenyésztés hasznát mindenki élvezi, úgy a szederfát bíró földesúr, mint a gubót kóctalanító idős asszony, de a gombolyító, a fonó és a selyemfestő is. „...kötelesség a' honi gazdagulás' 's ekkép nemzeti erő' minden 's még legkisebb forrását is megnyitni, 's csak egyik mezejét a’ hazai iparnak parlagon hagyni bűn” - foglalja össze a selyemtenyésztés fejlesztése melletti érvelését.

A másik kérdés: akkor kinek kötelessége a selyemtenyésztést újra megindítani? Véleménye szerint a kormány és a törvényhatóságok beleavatkozása a pártoláson és a felvilágosításon túl - a korábbi tapasztalatok alapján - inkább ártalmas, mint hasznos. A másik lehetőség az egyéni kezdeményezés. A szegényebb sorsúak azonban nem tudják megelőlegezni a viszonylag soká megtérülő összeget, a főrend, a nemesi rend, a polgár és a földműves egymással össze nem fognának, enélkül viszont annyira nem terjedhetne el a szederfa-ültetés. Tehát a végső következtetés szerint: „Illy nagyszerűt, illy nemzeti életbevágót csak az egyesületek’ lelke bir kivinni diadallal!” A selyemtenyésztés széleskörűvé tétele csak akkor lehet sikeres, „ha az ország’ minden rendeiből képezett egyesület indítja meg azt...”

A következő egységben a tulajdonképpeni célt, az egyesület létrejöttét alapozza meg a működési elvek kialakításával.

 Sopron-Vasi Szederfa-egyesület szabályai

Széchenyi a XX cikkellyre osztott Alkotó-szabályok I. pontjában fogalmazza meg az egyesület célját: "olly férfiak társulata, kik a' magyar honi selyemtenyésztés' sikereltetése végett, mindenek előtt a' szederfa' czélszerű ültetését, ápolását 's terjesztését tűzték ki". A tervben fontosnak tartotta, hogy a közjó előmozdítása mellett a tagok is pénzbeli nyereséghez jussanak. Tagságát csak Sopron és Vas megyei, becsületes férfiak körében toborozhatja. (E pontban a végleges szabályzat megengedte e két megye területén lakó nők számára is a részvételt, de csak megbízottaik útján.) Az egyesület 12 évre alakul. Széchenyi 5-200 pft-os járulékösszeget tervezett. (Az elfogadott alapszabály a legmagasabb részvény összegét 100 pft-ra szállította le.) Az egyesület taglétszáma nincs maximálva, a három évenként újított választmány tagjai: elnök, alelnök, harminc választmányi tag, igazgató, pénztárnok, jegyző és ügyész. A választmányt az egyesület legnagyobb járulékot fizetőinek köréből kell választani. Az egyesület ügyeiben a szavazatok száma is a járadék nagyságától függ, egyenlő szavazatok esetén az egyesület elnöke "még egy eldöntő szavazattal bír". A működési hely Sopron, s az első teendő egy telek megvétele és azon szederfa-iskola létrehozása. A további pontok a nagygyűlés évenkénti megtartásáról, napirendjéről rendelkeznek. (A végleges szabályban évi két közgyűlést állítottak be.) Széchenyi tervében azt a kitételt, hogy csak személyes részvétel esetében lehet szavazattal élni, a végleges szabályzatban úgy módosították, hogy az egyleti tagtársak távolmaradásuk esetén egymást hitelesen felhatalmazhatják véleményük képviseletére. A választmány minden hónapban, de szükség esetén többször is összeülhet. Ezután a kizárás feltételeiről, a takarékos gazdálkodásról fogalmaz meg egy-egy cikkelyt, s kimondja, hogy még a társaság tagjai sem kapnak engedményesen szederfa-csemetét, hanem - mint minden részvényes társaságnál - járulékuk arányában részesülnek a tiszta nyereségből, valamint ingyenesen kitaníttathatják embereiket az eperfa-kezelésről az egyesület kertészénél. (A végleges alapszabály bár nem kedvezményesen, de a tagság szederfa-szükségletének elsőbbségi kielégítését belefoglalta e pont szövegébe.) A XVI. cikkelyben Széchenyi A-H. alpontokig, mosolyogtató részletességgel fogalmazza meg a nagygyűlés alkalmával rendezett közebéd szabályait. (A végleges alapszabályban ez a pont egy mondattá rövidült.) A társaság feloszlásával kapcsolatos szabályok után szigorúan kimondja:„az Egyesület’ pénzét semmi egyébre fordítni nem szabad, mint a selyemtenyésztést előmozdító ... célokra.” Ezért osztalékot sem fizetnek 6 évig, tőkét képeznek a nyereségből és bővítésre fordítják. A selyemtenyésztés majdani elkezdéséről annak idején a társaságnak kell döntenie.

Az alapszabály-tervezethez kapcsolt két részben ("Rendeletek" és a "Tudni valók") azokat a részletes kérdéseket írta le, amelyek előre láthatóan a közgyűlés által időnként módosításra szorulnak. Ilyenek: - a tagfelvétel és a szavazás módjának kérdései; - a hatáskörök meghatározása, amelyet későbbre halaszt. (Tervezete szerint az Egyesület minden januárban és júliusban fog közgyűlést tartani. A választmány és vezetőség tagjai pedig egyáltalán nem kapnak pénzbeli juttatást.); - a társaság évi 3000 frt részvényjegyzés alapján tekinthető megalakultnak. (A leközölt előzetes jegyzési íven ekkor már 1015 frt szerepelt. A legnagyobb összeggel aláírók Batthyány Lajos, Niczky Sándor és a Széchenyi testvérek: István, Lajos és Pál voltak).

Széchenyi művének befejező része ("Bérekesztés") egy kötetlen, társalgási stílusban megfogalmazott utószó, amelyben a tervezetéről hozzá érkező véleményekre reflektál. Bizonyára kifogásolták, hogy nem adott útmutatást a selyemhernyó-tenyésztés gyakorlatára, ezért a műve végén megtalálható szakkönyvekre utal: "elég útmutatás van azokban". A szesziparral (pálinkafőzéssel) kapcsolatos, véleményével ellentétes észrevételeket nem tudja elfogadni, az anyagi szempontokat ez esetben másodlagosaknak tartja, "naprul napra állatibb, lelketlenebb lesz a' csábtul körűlfogott, 's annak ellent nem álló nemzet" - fogalmazza meg félelmét. "Mutatná magát az eleinte olly észrevehetetlenül ható méreg végkövetkezeteiben; bizonyos vagyok, tüstént divatkünti lenne Magyarországban". A közebédre vonatkozó szabályozás túlságosan részletezett volta "sem tetszett sokaknak". Ő ezt annyiban látta indokoltnak, hogy eddig még rendeken fölüli (tehát többféle rend képviselőiből álló) egyesület nem volt Magyarországon, s e "tarka társaság" együttléte avval jár, hogy "egyes szenvedelmeinket egy kissé megzaboláztatni engedni" hagyjuk. A Sopron és Vas megyén kívüli lakosok kirekesztését is szemére hányhatták, ezért megindokolja ennek értelmét: a szederfák szaporításával a megyében sem az egyének, sem a túlságosan kiterjedt vállalatok nem boldogulnak, "csak a szomszédok' körében foroghat". Azontúl pedig pszichológiai okokra visszavezethetően, a kirekesztés visszahatásaként, bizonyára többen megkísérelnek majd saját hatáskörükben is hasonlót létrehozni, s a cél éppen ez. A tagság nemének meghatározását, mely a "nemzet felét kirekeszti", Széchenyi is módosítandónak tartja: "Némberek is vehetnek részt az Egyesületben, de egyedül meghatalmazottjaik által". Azok gyanúsítgatása ellen pedig, akik önös érdeket látnak a szederegylet tervezésében, javasolja beiktatni az alapszabályba, hogy az egyesület szederfaiskolájába akárhonnan beszerezhető mag és palánta, "csak a' czenki határbúl soha". Végezetül a selyemhernyó-tenyésztés megkezdésének körülményeiről ír. "Selyemtenyésztéssel tehát e' Társaság, szederfa-társaság minőségben soha nem fog foglalatoskodni."

Széchenyi "A' Pálinkárul" címmel hozzá eljuttatott észrevételt a nyomdában lévő kéziratához csatolta változatlanul. Az ismeretlen szerző a pálinka hasznát és kárát sorolja fel, „annak is két oldala van, és hála az Istennek, hogy a’ jobb oldala nagyobb.” Széchenyi megjegyzése szerint: „...hasonlót kivánnék a’ pálinkafőzőket tekintve, t. i. hogy éljenek ugyan, de Istenért, ne szaporodjanak!”

Művét egy ajánló bibliográfiával zárja (Selyemtenyésztést illető némelly könyvek' feljegyzése),[70] amelyben 22 tanácsadó és összefoglaló művet sorol fel. Ezek nagy része kortárs irodalom, tehát frissen megjelent kiadványok.

A mezőgazdasági szakbibliográfiák 1505-től 1860-ig (tehát Széchenyi életében megjelent, általa megismerhető) selyemtenyésztési szakirodalomként 121 önálló művet sorolnak fel. Ezek között tankönyveken, tenyésztési útmutatókon kívül (a változatlan, átdolgozott és a más nyelven megjelenő újrakiadásokat is beleértve), találhatók gazdaságossági számításokat tartalmazó véleményes jelentések, felterjesztések, egyesületi alapszabályok is. - A Széchenyi által olvasott és könyvtárában részben megtalálható irodalmak közül az említett bibliográfiák csak a magyar nyelvű vagy a történelmi Magyarország területén megjelent műveket tárják fel. [Megjegyzés: Lásd egyes Széchenyi által olvasott művek címlapjait másik menüpontban!]

Itt zárul a Széchenyi tollából származó írás, amelynek önállóan megjelent kötetéhez az 1840. október 11-én Nagycenken véglegesített Alapszabály-tervezet szövegét csatolták. (Függelék Gróf Széchenyi István' értekezéséhez a' Selyemrül, Sopronban, Kulcsár Katalin' betüivel, 1840. Közre bocsájtá Simon Nep. János Jegyző). Elfogadására 1841. július 26-án került sor, amikor megalakult a Sopron-Vasi Szeder-Egylet.

Anleitung der Seidenzucht für den Landmann Ungarns, von Emanuel Hoffmann; Wien, 1833. [X, 31 p. 1 t. (17 cm)]. - Magyar Mezőgazdasági Múz. Könyvtára D 1826.

Oktatás a selyemtenyésztésben a magyarországi földmüvelő számára, irta Hofmann Emmanuel; néhány bővitéssel magyarázta J. A. M. A. Pesten, 1834. [29 p. (19 cm)] - Magyar Mezőgazdasági Múz. Könyvtára D 47.

[Unterricht über die Maulbeerbaum- und Seidenraupenzucht zum Gebrauche der Landschulen vom Abt Ludw. Mitterpacher;[71] Ofen, 1805.] - Ennek magyar nyelvű változata is megjelent egyidejűleg: A' szederjfa és selyem bogár nevelésről való, oktatás, mellyet irt a' falusi oskoláknak számokra Mitterpacher Lajos; Buda, 1805. 56 p. (17 cm) Ebből szemelvényként két oldal: a selyemhernyó-tenyésztő helyiségről és az etetésről. - Magyar Mezőgazdasági Múz. Könyvtára D 1538.

Darstellung des gegenwärtigen Zustandes der Seidenzucht in Ungarn, von Jos. Blaskovits;[72] Ofen, 1807. [51 p. (19 cm)]. - Magyar Mezőgazdasági Múz. Könyvtára D 2983.

[L’art d’élever les Vers ŕ Soie, ouvrage de M. le Comte Dandolo[73] [Vincent], traduit de l’italien par F. Philibert Fontaneilles, deuxičme édition; ŕ Lyon 1825.] - Itt bemutatva 3. bővített kiadásának [Lyon, 1830. XVI, 376 p. 5 tábla (21 cm)] címlapja és a szerzőről készült lithográfia. - Magyar Mezőgazdasági Múz. Könyvtára C 7910.

A' figyelmeztetett ügyes selyemtenyésztő; irta Czambert János; Budán, 1836. [83 p. (19 cm)]. - Magyar Mezőgazdasági Múz. Könyvtára D 650.